Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-06-07 / 24. szám

LOSONCZI ÚJSÁG

j Előfizetési ára s j| POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: j|

Negyedévre 2 kor. Egy petitsrr tere 10 fill.

8 : A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as párt N^^hW“;

Egyes szám ára 20 fii. HIVATALOS KÖZLÖNYE. j| jutányosabb. jj

I. évfolyam. 24. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. junius 7.

Junius 8.

Holnap lesz 39 esztendeje annak, hogy

I. Ferenc József a nemzet bizalmából és törvényeink értelmében Isten szabad ege alatt letette az esküt az alkotmányra. Ugyanekkor a lánchíd előtt 1 hazánk vármegyéinek földéből összehordott »koronázási domb«-on Őfelsége a világ négy tája felé vágott kardjával, annak jeléül, hogy az országot bármely oldalról jövő ellenség ellen megvédeni kész.

Amikor erre az évfordulóra rámutatunk, s amikor az egész nemzet ünnepel, jó lesz, ha egy kis időre megállunk és e fontos tényre leszegezzük figyelmünket.

Az alkotmányra esküt tett király és a loyális magyar nemzet 39 évvel ezelőtt egyet értett. Nem volt, — Kossuth Lajosnak Deák Ferenchez intézett levelén kívül — sértő hang. Örömmámorban úszott az ország. Mindenki a »szerencsés« megoldást nyert jelennek örült. Mindenki egy jobb jövő reményében mondott imát, hogy tartsa meg Őfelségét, a magyarok királyát, az Ég kegye sokáig, a magyar nép örömére, boldogitására és javára.

És abból az örömből sok vált hasznára nemzetünknek. Abból a lelkesedésből sok tettnek a csirája kelt ki, amely e szegény országot előbbre vitte. Abból az egyetértésből a béke áldásai szerteszálltak e haza népén.

A magyar ma sokkal előbbre van, mint volt 39 évvel ezelőtt. Ez nemcsak a természetes fejlődés folyománya, de következménye az uralkodó bölcseségének, higgadtságának és mindenekfelett törvénytiszteletének, amely e súlyos és velős mondatban nyert kifejezést: »Megtartom és megtartattam«.

És amikor e tényt megállapítjuk és készséggel elismerjük, nem hallgathatjuk el azt, amit 1867-ben Kossuth apánk Deák Ferenchez, a haza bölcséhez irt, amikor Kossuth kijelenti, hogy a kiegyezésben a nemzet halálát látja s amikor Isten, a haza és az utókor nevében felszóllitja Deákot, hogy »ne vigye azon pontra a nemzetet, amelyről többé nem lehet a jövőnek mestere«.

Kossuth apánk lángelméje előre látott a jövőbe. Bár nem kételkedett Deák becsületességében, noha nem ismerte el soha Deák felfogását, t. i. hogy »el kell fogadni, ami kivihető, mivel többet kivinni nem lehet«, s mégis igaza volt Kossuthnak, hogy »a jogfeladás sikamlós útjára lépett«.

Igen, Deák a jogfeladás útjára lépett azáltal, hogy a kiegyezést megteremtette s nem praecizirozott meg mindent, ami nélkül elhaltéval elvtársai, illetve tanítványai, akik Deák éleslátása, bölcsesége híjával voltak, az ingoványos talajra tévedtek, s utoljára oda vitték a nemzetet, amely a közelmúlt sajnálatos és vészes eseményeinek buja talaját képezte.

Ma ott vagyunk, ahol Kossuth apánk abbanhagyta az építkezést. Mesterkedünk, tanakodunk. Élesítjük, fényesítjük a rozsdás szerszámot, hogy azt a tündéries épületet, amelynek Kossuth apánk az alapját megvetette, tovább építsük, s ha lehet, egészen kiépítsük.

Őfelségének, a koronás magyar királynak, 39 évi uralkodása megtanított bennünket arra, hogy Deák bölcs és megalkuvó természete, Kossuth apánk szenvedélyes, kitartó és elvhű munkássága képesít egyedül bennünket arra, hogy a 67-es alapról a 48-as alapra átmenjünk, hogy a szakadás nélküli áthidalást megteremtsük. Erre való volt a koalíció, és ez a koalíció hivatása a jelenben.

A 48-as többség megvan, de az áthidalás a 67-ről a 48-ra még nincs meg. Ez a jelen országgyűlés kötelessége.

De amikor a koronázás 39-ik évfordulóját ünnepeljük, ki kell emelnünk azt is, hogy junius 8-ánál fontosabb, nagyszerűbb, ünneplésre méltóbb ünnepe nincsen a magyar nemzetnek.

Ez az évforduló juttatja eszünkbe az eskü szentségét, amely még a királyokat is visszariasztja az alkotmányellenes ténykedésektől.

Ez az évforduló emlékezteti a nemzetei hatalmának nagyságára és erejének megbecsülésére. A nemzet adja a koronát, a király kapja azt a nemzettől.

A hatalom forrása, az erő letéteményese tehát a nemzet, ennek elismert képviselője pedig a felszenteli király.

A kettő tehát egy, de az előbbi az utóbbinak a szülőanyja; jobban mondva: a király éltetője, megtartója, életeleme a nemzet.

Ezt juttatja eszünkbe évről-évre junius 8-ika. Ezért van okunk, nagy okunk arra, hogy szivünk egész melegével megünnepeljük a koronázás évfordulóját.

Voltak és vannak is nagy férfiaink, vezető politikusaink. De az ő bölcseségüknél, tudásuknál, becsületességüknél sokkal nagyobb, szilárdabb biztosíték jogaink és törvényeink megtartására a király nyilt,

TÁRCA.

Hadicsel.

Irta: Zöldi Márton.

A Losonczi Újság eredeti tárcája.

A török háború idejében történt, hogy Ali basa a szultán megbizásából ismét rárontott Erdélyre. Az erdélyi rendek valamelyes intrikája kitudódott s a nagyúr nagy haragra lobbant.

Ali basa utasításai szigorúak voltak : teljesen letörni Erdélyt, aztán a szultán majd gondoskodik nekik olyan fejedelemről, akit nem tesznek ki az ablakba.

Ali basa ez alkalommal szivszorongva látta felnyergelni a büszke, fekete harci paripát. Egy csöpp kedve sem volt hadba szállani. Nem mintha bátorsága csappant volna meg.

Magán természetű okokból jobb szeretett volna otthon maradni. A háremében ugyanis nagy renoválás történt. A basa nem az uj szőnyegeket sajnálta otthon hagyni, hanem azt a szépséges spanyol leányt, kit méregdrágán vett meg egy barbár leánykereskedőtől.

Mert Ali basa hatvan éves korában is úgy tudott szeretni, mint egy siheder. Csak éppen finyásabb, válogatósabb lett a haladó idő során. Ez alkalommal komolyan számolt illúzióval és konstatálta, hogy ennél ingerlőbb, kívánatosabb falatot még nem tálalt neki Allah ! Áldotta is érte Allaht is, a prófétáját is.

Meg is becsülte az Ízletes falatot. Minthogy a főeunokja már elöregedett, siket és zsémbes lett, uj eunokot szerződtetett ugyanattól a barbár rabszolgakereskedőtől, ki ha drágán is, de mindig szolid árut szállított.

Még egy hete sem múlt, hogy a spanyol vonatkozású paradicsom gyönyöreit szürcsölte, mikor a szultán háborúba küldte.

Mennie kellett. A török hadvezéreket nem küldték penzióba nagy érdemrendel, ha már szolgálatukra nem reflektáltak. A penzió fogalma akkoriban még ösmeretlen volt. Ellenben nagyon divatos volt a selyemzsinór, mely a szultán legmagasabb elégedetlenségét fejezte ki, s a mely bizonyos fizikai magasságba emelte azt akivel a szultán nem volt megelégedve.

A basák valóságos tojástáncot lejtettek a selyemzsinórok között. Aki véletlenül megbotlott, az kiszenvedett.

Ali basa tehát, ha rossz kedvvel is, de habozás nélkül indult Erdélybe. Már három csatát vívott a szabad hajdúk bérelt csapatával és a moldvai oláhokkal, de az erdélyi hadak vezetősége óvatosan kerülte a döntő ütközetet.

Ez a húzódozás nagyon ingerelte Ali basát, aki a fönt elmondott okokból idegesen várta a háború befejezését.

Élt akkoriban egy kalandos életű ember, kit Jónás Jánosnak hívtak, s aki huszonöt éves korában, nem tudni mi okból, renegált. Mohamedánus lett s mint vándor dervis járta be egész keletet. Ez a renegát a Tisza partján született jóravaló

keresztény szülőktől. És ime beteljesedett rajta a népdalnak a Tisza vizére vonatkozó igazsága :

Ki a Tisza vizét issza,

Vágyik annak szive vissza.

A renegát, kóbor dervis, mély bánattal a lelkében tért vissza hazájába. Szent elhatározás érlelődött meg a lelkében : kolostorba vonulni, s holtig vezekelni bűnéért, a hitehagyásért.

Csakhogy itthon nem igen bíztak benne. A püspök elfogadta gyónását, megkeresztelte újra, abszoluciót is adott neki, de a kolostorba nem merte elhelyezni. Hátha még maradt rajta valami Mohamedből . . .

így vélekedtek mások is. A renegátot nem lehet olyan könnyen szavahihető emberszámba venni.

Ezt ő maga is érezte, tudta. Elhatározta tehát, hogy megtérésének csattanós bizonyítékát fogja adni. Beállított az erdélyi hadak vezetőjéhez és Így szólt:

— Vitézlő uram ! Minthogy tudom, hogy Ali basa az összes basák között a legveszedelmesebb s legravaszabb és a legtapasztaltabb hadvezér, én gondoskodni kívánok afelől, hogy két hétig távol legyen Erdélytől, mely idő alatt kegyelmetek úri kényelemmel ugrathatják széjjel hadait.

A vezér nagyott nézett a megtért renegátra, akit különben személyszerint ösmert.

— No ha ezt megcselekszi, mondotta, akkoi a legszebb lovamat választhatja magának. És tetejébe egy zacskó aranyat.

Még az nap este Ali basa sátorába egy kó-