Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-06-07 / 24. szám
Isten szabad ege alatt mondott esküje. Ezt meg nem semmisítheti a tanácsosok fondorkodása, ravaszsága, csürés-csavarása. Az eskü »eskü«. marad. És, hogy Őfelsége 39 éven át esküjét megtartotta, hogy 1867 junius 8-án tett fogadalmán soha túl nem tette magát: ez volt fejlődésünk alapja, haladásunk biztosítéka, erősbödésünk kútfeje. »Megtartom és megtartatom«. Ez az, amire az utódok mindig büszkék lesznek, s ez az, amit a jövő királyainak soha elfeledniük nem szabad. A király tartsa meg esküjében tett fogadalmát, a nemzet tisztelje és vesse alá magát a nemzetgyűlés által alkotott és a király által szentesített törvényeknek, s úgy — ha félreértés támadhat is, — de komoly veszedelem, elhárithatlan baj, soha ! Azért ne feledjük el 1867 junius 8-ának jelentőségét soha! Azért ne késsünk azt illő módon megünnepelni, kérve a magyarok istenét, hogy tartsa meg Őfelségét, ami koronás királyunkat mindaddig, amint a költő is mondja: »amig a honnak él.« Botond. A magyar kereskedelem • •• /r • jovoje. Nyolc esztendő óta Magyarország gazdasági és politikai válságos idejét éli. A békességnek az a korszaka, amely a Széli-kormány alatt uralkodott, csak látszólagos béke volt, mert onnan eredt, hogy az a kormány majdnem minden nehezebb kérdés megoldása elől ügyesen kitért, semmiféle kérdést dűlőre nem vitt, mindent későbbre, máskorra halasztott, úgy hogy 1903-ban ott voltunk, ahová 1898-ban jutottunk: a gazdasági problémák útvesztőjében, amelyből még mindig nem kerültünk ki, legalább törvényes utón nem. Az imént beállotl, szivszorongva várt politikai fordulat ismét reménnyel tölti el keblünket. Örömmel és igaz rokonszenvvel, de egyúttal nagy várakozással is üdvözöljük a most kinevezett uj kormányt, különösen Kossuth Ferencet, hazánk kereskedelem ügyének élén. Kiváló tehetségétől, nagy tudásától és széles látkörétől, szóval magas színvonalú egyéniségétől várjuk hazánk kereskedelmi és ipari érdekeinek mindezideig sajnos, még nem tapasztalt erős felvirágzását. Óhajtjuk, hogy bölcs vezetése alatt a kereskedelemügyi kormányzat tevékenységének fénysugarai ép oly világossággal árasszák el hazánk közgazdasági fejlődését, mint a mily dicsfénnyel övezi körül a nemzet hálája felejthetetlen atyjának dicső nevét. Annak az uj politikai korszaknak, amely hazánkban most kezdetét veszi, a gazdaságpolitikai kérdések jegyében kell megindulnia. Megelégedéssel tapasztaljuk, hogy hazánkban is, amelynek vezető társadalmi körei oly soká zárkóztak el annak felismerésétől, hogy komoly és hatalmas politikai tényező csak gazdag és munkás állam lehet, lassan bár, de fokozatosan növekedő belátással mindinkább meggyőződtek az elemi tétel nagy igazságáról. Lépten-nyomon találkozunk ez idő szerint az iparpártolás, az iparfejlesztés, az önálló magyar ipar és gazdasági élet jelszavaival és ha csak a lelkesedésen múlnék, csakhamar meg lenne teremtve a gazdaságilag, nemcsak jogilag, hanem valósággal is teljesen független és önálló Magyarország. Fájdalom azonban, ez a lelkesedés nem állandó jellegű. Ha visszatekintünk az utolsó négy évtized történetére, eléggé gyakran találkozunk a felbuzdulás hasonló példáival, de nehány hónap, sőt nehány hét leteltével, a mikor a lelkesedést előidéző külső ok megszűnt, véget ért a nagyközönség érdeklődése és a gazdasági kérdések ismét a hivatásbeliek szűkebb körébe szorultak vissza anélkül, hogy azok közül még a legeslegfontosabbak is a nagy közönség körében a legkisebb ambíciót is keltették volna. Elégséges talán ennek igazolására, mint legjellemzőbb példára a közelebb létrejött kereskedelmi szerződésekre utalnunk, amelyek körül közjogi és politikai szempontból állandó vita keletkezett, melyeket azonban gazdasági szempontból alig méltattak, úgy hogy a nagyközönségnek vajmi kevés fogalma van arról, hogy az új német, olasz, svájci, orosz vagy belga kereskedelmi szerződés sajátképen micsoda változtatásokat idéztek elő mindennapi gazdasági életünkben, pedig senki sincs, akinek érdekét e szerződések valami irányban ne érintenék. Szintúgy közönnyel találkozunk nagyközönségünk, sőt itt-ott gazdasági köreink egy részénél is, gazdasági életünk egyéb domináló kérdéseivel szemben. A valutaszabályozásnak a készpénzfizetések felvételével való befejezése ép oly szűk körben talál csak érdeklődőkre, mint pl. az osztrák-magyar bank szabadalmának közelgő lejárata, pedig pénzrendszerünk és hitelviszonyaink végleges uj szabályozásának küszöbén az egész közvéleménynek idejekorán tisztába kellene jönnie e kérdéseknek óriási horderejével. Gazdasági viszonyunk Ausztriához is okvetlenül gyökeres változást igényel, még pedig olyant, amely kizárja annak a lehetőségét, hogy visszatérő időszakokban újabb meg újabb gazdasági válságoknak legyen előidézője. Ezeket a kérdéseket lehetőleg függetleníteni kell közjogi és politikai szempontoktól, mert különben állandóan az utóbbiaknak fog áldozatúl esni a legfontosabb gazdasági érdek is, pedig ismételjük, ma már minden józan gondolkozású ember felismeri, hogy az államok létkérdése a gazdasági viszonyok bölcs, higgadt és gazdaságos szabályozása. De'nemcsak ebben az irányban mellőzhetetlen a közönségnek alapos, szakszerű, tárgyilagos felvilágosítása, hanem abban az irányban is, hogy egészséges gazdasági fejlődés csak ott lehetséges, ahol az összes politikai, állami és társadalmi tényezők hathatósan oda törekednek, hogy az összes gazdasági ágak egymással párhuzámosan, egymást támogatva és kiegészítve működjenek, mindig az egész ország érdekét tartva szem előtt és nemcsak egyes osztályokét. Csak az a gazdasági politika lehet áldásos, amely a gazdasági élet mindegyik terét — egyenlő fontosságánál fogva — egyenlően pártolja, amely nem mutatja ki olyképen rokonszenvét az egyik gazdasági ág iránt, hogy abból a másikkal szemben való ellenszenvére vagy legalább is közönyére vagy kicsinylésére lehet következtetni. Az állam példaadása döntő fontosságú lévén, reméljük, hogy ebben az irányban többé nem lehet majd okunk panaszkodásra és hogy különösen kereskedelmi érdekeink a jövőben az eddiginél aránytalanul kedvezőbb és hathatósabb, főképpen pedig nemcsak szóbeli támogatásban fognak részesülni. Dr. Dalnoki Béla. A Magyarországi Munkások Rokkant- és Nyugdíj-egyletének életképességéről. (Válasz dr. Gärtner Henrik űr cikksoi •ozatára.) Mióta egyletünk fönnáll, a magyar sajtó hálára kötelező szívességgel sietett egyletünket fölkarolni, mint olyan munkásjóléti intézményt, melynek megerősítése hazafias társadalmi cél, melynek fölvirágzása a nemzet gazdasági erejének gyarapodását jelenti, mert olyan erőforrásokat teremtett, melyből az eddig ellátás nélkül szűkölködő munkaképtelen és elaggott munkások ezentúl tisztességes ellátásban részesülnek. A magyar sajtó fölismerte egyletünkben azon hézagpótló közintézményt, melynek a legszélesebb körben való elterjedése egyik leghathatósabb eszköze lesz a napirenden levő égető szociális kérdések megoldásának. Ennek a támogatásnak jelentékeny része van abban, hogy rövid 13 év alatt ügynökök és kényszer alkalmazása nélkül immár 36 ezer munkástársunk tömörült országszerte egyletünk köré, akik a budapesti központon kívül Kárpátoktól az Adriáig 130 fiókpénztárat alkotnak s akik már eddig két millió koronát föliilhaladó alaptőkét bírtak összegyűjteni a tagok 20, 24 és 30 filléres heti befizetéseiből, elenyésző csekély külső támogatás mellett. Az emberi lélek rejtekében a világ kezdete óta mindig ott volt a tagadás szelleme s ha végigtekintünk a történelem során: minden új és magasztos eszme és hatalmas alkotásnál a dicsőítők és méltánylók nagy serege mellett mindenütt fölbukkanni látjuk a tagadás, a kétkedés szellemét. Ezt a sorsot a mi intézményünk sem kerülhette ki. Amig a hazai sajtó úgyszólván teljes egészében önzetlen apostolként szegődött az igaz ügy szolgálatába: valóban elszomorító azt látni, hogy a közügy rovására dr. Gärtner Henrik úr a magyar sajtóban helyet kapott egy olyan vehemensen támadó cikksorozat közlésére, mely teljes egészében nélkülözi az ügyhöz méltó komoly szakértelem kellékeit s ennek híjával úgy tünteti föl egyletünket, mint amely nemcsak szilárd alappal nem bir, hanem már most, a segélyezés legkezdetén deficittel küzd és a jóhiszeműek ámításának minősiti az egylet által Ígért kedvezményeket. bor dervis lépett... A dervisek mentői kóborabbak és rongyosabbak, annál udvarképesebbek. A dervist nem kell bejelenteni még a szultánnál sem. Paszpartuja van mindenféle. — Mi jót hozol? — kérdezte Ali basa, ki csöppet sem látszott rózsás kedvűnek. A dervis hátra tette a két kezét és magasra emelte fejét. Nyugodtan, szinte fölényesen beszélt. — A háremedből hozok híreket . . .- Milyeneket? Aki a rossz híreket megédesíti, az olyan, mint aki mézes piláfba mérget árusít. Én nyersen adom a jót is, a rosszat is. — Beszélj! A dervis nem kérette magát másodszor. — Ali basa, téged álnokul rászedtek. Az az eunok, akit drága pénzen vettél, nem eunok. Ali basa dühösen pattant fel a puha kerevetről. A szeme szikrákat szórt. — Nem eunok ? — kérdezte. — Nem. Egy csöppet sem. Olyan ember mint te vagy, mint én vagyok, vagy azok, kik veled hadba szállottak. Ali basa a fogát csikorgatta és a kardja markolatját szorongatta. — És én arra az emberre biztam életem legdrágább kincsét. A dervis bólintott a fejével. — Úgy tettél, mint aki csirkék mellé ölyvet ültet. Mert tudd meg vitéz Ali basa, hogy az az ember szeretője annak a spanyol leánynak, akiért te annyi csengő arany piasztert fizettél. Egyebekben Allah nagy és Mohamed az ő prófétája . . . A dervis elment anélkül, hogy meghajtotta volna magát. Ali basa azon az éjszaka nem hunyta be a szemét. Nem is gondolkozott máson, mint azon, hogy minő kinhalált szánjon annak a pozeudóeunoknak, ki meggyalázta háremét, ki szennyet hozott az ő földi paradicsomába. Lemoshatatlan, letörölhetetlen szennyet. És elgondolta, hogy mekkorát fognak irigyei nevetni. A dolognak hire megy Konstantinápolyba, valószínű, hogy a szultán is megtudja. Mit ér az ő nagy dicsősége, vitézsége, sikere, ha még az öszvérhajtsárok is gúnyosan fognak rajta nevetni. S a kémek hajnalban jelentették, hogy az erdélyi hadak a távoli bércek között bujkálnak. Eszük ágában sincs a biztos rejteket elhagyni. Azokat csak hetek, hónapok múlva nagy vesződtséggel körülzárással, ostrommal lehet csatára kényszeríteni. És addig a háremben az ál-eunok szabadon dobzódhatik. Ingyen, potyára jut számára olyan élvezet, amiért Ali basa mesés kincseket fizetett. Ali basa percről-percre jobban érezte, hogy ezt a lelki állapotot nem bírja ki. Úgy fojtogatta a torkát, mint a kötél. Elszántan felugrott. — Inkább a selyemzsinór. Rendeletet adott, hogy nyergeljék a lovát. A hajnali szürkületben útra kelt s harmadnap este hazaért. Nem csinált semmi bevezetést. Neki esett az eunok gyér hajának s irgalmatlan ráncigálni kezdte. Az eunok egy ideig szótlanul tűrte. Tudta, hogy a nagy urak szeszélyesek, s hogy az alárendeltek tűrni kötelesek a szeszélyt. A hajráncigálás után pofonok következtek, azután pedig fojtogatás. Ez utóbbit az eunok kissé túlhajtott szeszélynek minősítette, megfogta tehát a basa kezét, s csak annyit kérdezett: — Miért sújtasz engem haragoddal jó uram, engem, a te hűséges eunokodat. — Mit, te gazember, azt mered mondani, hogy te eunok vagy ? — kérdezte Ali basa tajtékzó dühvei. De most már az eunok ajka is habzott a méltatlankodástól. Mindent el tudott tűrni nyugodtan, csak azt az egyet nem, hogy eunokságában kételkedjenek. Ez több volt, mint amennyit szolgalelke elviselni tudott. Rávetette magát a basára és leteperte. Aztán néhány siketnéma szolga segélyével bezáratta egy toronyba. Abban a toronyban halt meg Ali basa, miután a szultán az eunok panaszára őrültnek nyilvánította. Mert a szultán bizonyosságot szerzett szakembereitől a felől, hogy az eunok, kifogástalanul eunok. Az erdélyiekkel természetesen újra békét kötött, s a megtért renegát kapott egy zárkát valamelyik klastrombán . ..
