Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-31 / 23. szám
LOSONCZI ÚJSÁG || Előfizetési ára: |j POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: j| Negyedévre 2 kor. | jj Egy petitsor tere 10 fill. 13SI«; s A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT :: ii ; HIVATALOS KÖZLÖNYE. jj jutányosabb. || I. évfolyam. 23. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. május 31. Uj főispánunk. Május hó 23-án történt Prónay Mihály, vármegyénk uj főispánjának ünnepélyes beiktatása. A közgyűlés lezajlása után Öméltósága a küldöttségek nagy számát fogadta. A tisztelgők sorában, Wagner Sándor kir. tan. polgármester vezetése alatt, Losoncz r. t. város is szerepelt. Losoncz város küldöttségének üdvözlő szavaira Öméltósága a következőket mondotta : »Nagyon köszönöm Losoncz városának üdvözletét. Nagyon sajnálom, hogy a várost, annak viszonyait most még alaposabban nem ismerem; de tudom, hogy úgy történelmi múltjánál, közgazdasági jelentőségénél, valamint rohamos fejlődésénél fogva nemcsak vármegyénk, de az ország felvidékének érdeklődését is fölkeltette. Jogos érdekeinek elősegítésére és támogatására — úgy tudom, — mindig érdemesnek bizonyult. Fejlődésére és felvirágoztatására irányuló törekvéseit pedig a magam részéről nemcsak méltányolni, de ha arra szükség mutatkozik, támogatni is fogom. Eziránti tájékoztatásomat a helyszínén fogom kérni Önöktől, kik meggyőződhetnek majdan a legmelegebb jóindulatomról. Megjelenésüket őszintén köszönöm.« Íme, ezekkel a szavakkal üdvözli az uj főispán vármegyénk egyetlen rend. tanácsú városát, annak polgárait, hivatalba lépése ünnepélyes óráiban. Mintha egy megváltó köszöntené az ő hű fiait, mondván nekik, kevesekben hűk voltatok, ezentúl többre bizlak. És nagyon jól mondjuk! Az uj főispán ránk nézve igazán megváltást jelent. Az a rendszer, amely a nemzeti öntudat elfojtására, a nemzeti akarat megtörésére igyekezett, kimultnak mondható Prónay Mihály főispánná történt kineveztetésével, az ő alkotmányos működésével. A törvénytelenség megszűnt, a gonosz indulatú támadások egész láncolata kettészakadt, s most éppen uj főispánunktól várjuk azt, hogy gyógyítsa ki azokat a sebeket, amiket vármegyénkén a Berchtold-féle pünkösdi királyság vágott. Egyúttal elvárhatjuk tőle, aki a nemzeti küzdelemben előharcos, aki hű és igaz birtokosa a nemzeti öntudatnak és önérzetnek, hogy a szabadság, jog, törvény és igazság fegyverével meg fogja erősíteni, az omlatag bástyákat ki fogja építeni a megye várán, hogy azt semmiféle invázió be ne szennyezze, hogy ott verebek többé fészket ne építhessenek. Ezeknek tudatában és elvártában jogosult az az őszinte ragaszkodás, amellyel a vármegye Prónay Mihályt főispáni székében és méltóságában körülállja; jogosult az a remény, amelyet beiktatása alkalmával elhangzott szavai keltettek: »ígérni nehéz, megtartani könnyű!« Jogosult az az öröm, amelyet az uj korszak áldásthozó beköszöntése minden magyar emberben ébreszt. De nekünk, losoncziaknak, meg éppen különös okunk van arra, hogy ragaszkodjunk az uj főispán személyéhez; hogy reménykedjünk az igazság hirdetőjében és a törvény alkalmazójában, s hogy örüljünk a méltányosság barátjának. Miért ? Öméltósága üdvözlő szavaiban azt mondja, hogy Losonczot és viszonyait még alaposabban nem ismeri. De elárulja mindjárt azt, hogy a város történelmi múltja, hagyományai és közgazdasági jelentősége, ipara, kereskedelme előtte nem ismeretlen. Sőt nagyon jól tudja Öméltósága, hogy Losoncz r. t. város éppen nagy történelmi múltjánál és nagyratörő fejlődése alapján a jelenben az ország felvidékének érdeklődését is felkeltette. Aki igy nyilatkozik, ismeri ezt a várost; az jól tudja, hogy itt fészket vert egyrészt a múlt hagyományain táplálkozó önérzet, lehetne mondani konszervativ arisztokraticizmus; de másrészt meleg ágya van itt a haladó, a romboló, de egyúttal építő demokratizmusnak is, amely minden téren radikális intézkedéseket követel, amely ostorozza az avult intézményeket, hogy uj életerőt, pezsgő vért és egészséges színt adjon e város minden részének. De tudja Öméltósága azt is, hogy ez a két lászólagos ellentétes álláspont jogos érdekek elősegítésében és támogatásában mindig érdemesnek bizonyult. Ezért helyezi kilátásba támogatását, hogy ezáltal is kifejezést adjon a maga részéről annak a mél-TÁRCA. Szent Péter vándorlásai. — Svéd mese Bo Bergmantól. — — Egy napon — beszélte barátom — kedvesem kezét, kezembe téve a következő regét mondotta el: Már rég volt annak az ideje, hogy a mi Úristenünk még érdeklődött az emberek iránt, mert akkoriban még nem esett kétségbe sorsunk felett. Akkoriban a viz borrá lett, most a bor lesz vízzé — a folyók visszafelé folytak, és a nap megáilott az égen. Ezeket csodáknak nevezték, az emberek megértve az azokban rejlő figyelmeztetéseket, feláldoztak az Úrnak mindent amijök volt, természetesen azon javak kivételével, amit már nélkülözni végképp nem lehetett. Most már ami Úristenünk agg és fáradt, s nem művel többé csodákat. Bár némelyek ezt tagadják, s azt hangoztatják, hogy mi csak nem akarjuk a csodákat látni, és azoknak egész természetes magyarázatot adva, egyszerűen napirendre térünk felettök. Erősitgetik, hogy ezen magyarázatok az egyedüliek, amelyek ami Urunk búskomorságát némileg szórakoztatni tudják — a búskomorságot, amely minden alkotónak a sorsa, hogyha alkotásukat szemlélik. Mert bizony ők csak egy mulékony pillanatban találnak mindent jónak. Mondom, azokban az elmúlt időkben, amelyekről most beszélek, oly élénk érdeklődéssel viseltetett az akkori emberek iránt — akikhez képest mi rosszabbak vagyunk mint a kigyó ivadékai — hogy hűséges szolgáját szent Pétert a földre küldötte, hogy az állapotokról tőle kevésbbé hivatalos, s igy őszintébb értesüléseket nyerhessen, mint a papoktól. Szent Péter már akkor is öreg volt, hosszú szakálla zöldesfehér, mint a sarkvidéki moha, szemei pedig vörösek a paradicsomi nagy fényességtől. Kezében volt Áronnak botja, melyről a levelek már rég lefonyadtak. Mint minden hü szolga, ő is el volt kényeztetve, s ennek folyományaképp egy kissé zsarnokoskodott is az Úr felett. Ez este a szent egy nagy és sivár vidéken bandukolt keresztül. Útjának mindkét felén széles pusztaságok terültek el a beláthatatlan messzeségig s a pusztaságok egyedüli növényzete az itt-ott látható törpe lucfenyő, és egynéhány nagy, kénsárga virág volt, melyek úgy tűntek fel, mintha élő ásványok lettek volna. Néhány tükröződő pocsolya volt elszórva itt-ott, melyek megmeg villantak az alkonyaiban, mintha csak szemei lennének a földnek. Ha azonban a fellegek suhantak óriás madárként az égen tova, elhomályosultak ezek a szemek, s az alkonyban a Föld szomorú gondolatokon tépelődött. Szent Péter fáradt volt. Kulcskötegének súlya az utolsó mérföldek megtétele alatt megkétszereződött. Amint igy mendegélt s azon töprenkedett, hol talál majd egy födélre, amely alatt nyugalomra hajthatná fejét, egyszerre csak szárnycsattogást hallott, s a következő pillanatban egy nagy holló-szemei villogtak mint az izzó zsarátnok — telepedett vállára. Azután énekelni kezdett, mint a paradicsom liliomfehér galambja. Tüstént tisztában volt Szent Péter, hogy ez a sátán. S felragadva botját felé sújtott. Abban a pillanatban biborpirossá lett az ég alja, majd alászállott a nap. Az Úr kiküldöttje egy út melletti kőre telepedett, s kulcskötegét olvasónak használva imádkozott. Ajtatoskodása befejezése után felpillantva észrevette, hogy a távolban fénysugár csillan. Felemelkedett, s meggyorsított léptekkel haladott előre, mert vaksötétség borult a tájra, s mert a szél süvöltéséből az Eriniák kacagását és fogcsikorgatását is kihallotta. (Azok fel-fel szoktak látogatni az alvilágból, ha itt zivataros idő kerekedik.) A ház, — amelynek ajtaját végre elérte a szent — úgy látszott, mintha erdőőri lakás lett volna. Kopogására senki sem felelt. Erre az ajtót kinyitva belépett a házba. A tűzhelynél egy fiatal, de teljesen megőszült hajú férfi ült, aki fenyőfa nedvet melegített edényében. A földön egy kis fiúcska játszar\ /~\-7rvFF Engedd, hogy vendéged legyek — szóllott Péter. Foglali helyet, — felelt a férfi, s egy széket tett elébe. Aztán hallgatva iddogálták a fenyő nedvét, s a szünetek között aggódva figyelték a szél, tombolását, mely már viharrá fajult.- Épp az előbb hallottam az Eriniák sivitó nyögését, — törte meg a csendet a szent. — Ugyan igaz-e, hogy épp mi ellenünk, férfiak ellen, viseltetnek a legnagyobb kegyetlenséggel ? Különben ez lehetséges is — fűzte hozzá csendesen mosolyogva — hisz azok asszonyok. Melegség és ital vidámmá tették az öreget. — Ez azért van, mert nem egyebek ők, mint a »lelkiismeretfurdalás,« jegyezte meg a férfi. — Hát azt hiszed, hogy az asszonyok nem éreznek lelkiismereti furdalásokat? Azt éppen nem gondolom — volt a válasz. Megint csend lett. A lobogó lángok izzó fényt — tűzkévéhez hasonlót — szórtak a padlóra. Nem kellemes lakás ez — szólt ismét a
