Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-05-31 / 23. szám

tánylásnak, amelyet a becsületes munka, a kitartó fáradozás és a határozott cél felé való törekvés egész joggal meg is követelhet. Mindez igaz örömmel tölti el e város polgárait, s igazi ünnepnapotjogülni Losoncz r. t. városa akkor, amikor Öméltóságát első Ízben fogja falai közt üdvözölhetni. Épp ezért tisztelettel kérjük, látogasson meg bennünket mielőbb, hadd szerezhesse meg itt a helyszínén azokat a tájékoztatásokat, amelyek eddigi tapasztalatait nemcsak iga­zolni fogják, de meg is fogják erősíteni abban a tudatban, hogy meleg és becses pártfogására e város soha sem méltatlan. Ha városunk falai közt vendégül fogjuk láthatni, — s azt hisszük, hogy ez mielőbb fog megtörténhetni, — meg fogja látni Öméltósága azt is, hogy itt a kimúlt, fegy­veres erejének tehetetlenségében elaszott abszolutizmus nem irtott, sőt ellenkezőleg a tántorodót, a kételkedőt is megedzette és jó, igaz magyarrá tette. Meg fogja látni azt, hogy itt uj korszak fejlődött ki, amely őbenne lelkes vezetőre és pártfogóra kíván ösmerni. A nemzeti ügy diadalát üli. E diadal­nak édes örömeit élvezzük, virágait ápoljuk, de szeretnők, ha e drága és ritka virá­gok gyümölcsével éppen Öméltóságának munkálkodása ajándékozna meg. Ebben a reményben üdvözöljük az uj főispánt, mint egy uj korszak megnyitóját. Ebben a vára­kozásban kérjük Öméltóságát, hogy hozza közibénk magas megjelenésével az éltető napot, a művelődés és haladás fejlesztő melegét, s mi Ígérjük, hogy személye iránt mindig bizalommal és igaz szeretettel fogunk viselkedni. Isten áldása kisérje Öméltósága mű­ködését ! Isten hozza mielőbb Losonczra szere­tett főispánunkat! Egy bennrekedt pohár­­koszonto. (Lapunk -tulajdonosainak képviselőjétől és kiváló munka­társunktól vesszük a következő sorokat.) Abban a nagy harcban, melyet a magyar nemzet alkotmánya védelmére vivott az osztrák önkénnyel, amelyben a királyi esküvel szentesí­tett törvényesség a félre magyarázott áltörvény­nyel és az erőszakkal küzdött meg, két költői mii, két dallam szolgált harci jelvényül, jeligéül: a Ootterhalte és a Hymnus. Mialatt küzdöttünk a törvénykönyvvel ke­zünkben, mintha fölöttünk két mesés madár szár­nya csattogását hallottuk volna a két dallam üte­meiben, amint egymásra támadva tépik egymást és pedig a Gotterhalte a kétfejű sas képében, a Hymnus a regés magyar ősjelvény, a hófehér Tu­rul dicső alakjában. Az őseinek honát visszafoglaló Árpád feje­delem előtt lebegett ezer év előtt az a hófehér Turul és azóta mindig megjelent, valahányszor az ezer éves alkotmány veszélyben volt, valahány­szor vissza kellett azt hódítani. Mindannyiszor megszületett a szivekben az önzetlen, az elszánt honszeretet, amely bátor repüléssel a Turul ké­pében vezette a nemzetet a kétfejű sas ellen amely a törvény elcsavarást, a hazaárulást, az erőszakot jelképezte mindig. Minden korszak, minden század számára megvolt a fölébredt hazaszeretetnek jós szava, jeligéje. Volt idő, midőn a Rákóczy induló vezette a nemzetet, máskor, amint azt közülünk az idő­sebbek hallották, a Talpra Magyar zúgott végig az országon. Korunk szelidebb küzdelmének jel­szava a szelíd lelkű költő, Kölcsey Ferenc, Hyni­­nusa volt. Ma csak egy mondatát emelem ki, amely a napi politikai helyzetre világot vet és ez igy hangzik: Megbiinhödte már e nép a múltat s jövendőt. Igen, a nép, a magyar nemzet, meg­­bünhödte a múltat és jövendőt. Megbünhödte a múltat, mert széles e világon nincsen nemzet, amely annyi vért ontott volna hazája, de a nyu­gat európai műveltség védelmében egyszersinint. De sajnos, nem csak a harctéren, de az idegen zsarnokok hóhérainak keze alatt legkiválóbb fiai véreztek el. De hát meg lehet-e bűnhődni a jö­vőt? A szó prózai értelmében határozottan nem! De az ihletett költő nem is azt mondja ezzel, hogy talán most már szabad lenne a vásár, nem ad ezzel szabad kezet minden nemzetellenes bűnre a jövőben, de igenis azt, hogy a szenvedésekben megtisztult, megérett, fölébredt nemzet többé nem fog vétkezni önmaga ellen, és fiainak többsége nem fog vétkezni a haza ellen. A nemzet megmutatta ezt a választásokon, mikor azon fiainak adta meg az óriási többséget, akik a független magyar államot és demokrata szabadságot írtak zászlóikra mint végcélt, a nem­zet ezzel kijelölte a jövendőt, de ez nincsen csu­pán ezen fiainak kezébe letéve, hanem azon tisz­teletre méltó hazafiaknak is, kik azelőtt a függet­lenségiekkel szemben álltak, részben gyönge és hanyag kormányokat is pártoltak, de az alkotmány védelmében lelkesen részt vettek. Ezek a hazafiak elszánt küzdelmükkel szintén megbünhödték a múltat mint maga a nemzet is és tisztelettel haj­lok meg előttük, de még nem bünhödték meg a jövendőt. Ez lesz feladatuk ezentúl. Ragaszkodjanak szigorúan a fönnálló törvényeknek magyar nem­zeti szellemű magyarázatához és amellett álljanak szilárdan. Hiszen már is látszik az eredmény. Az ős Turul felszállott a királyi palota ormaira és elkergette onnét a kétfejű sast, elnémította a Gotterhaltét, habár csak egy napra is. Állítsák föl a jövőben a teljes közjogi paritást, hiszen azt ír­ták zászlójukra és akkor oda érkeznek, a honnét mi függetlenségiek indulni akarunk. Ottan többé nem csak szövetkezünk csupán, de egyesülünk, mert ott ingathatlan meggyőződésem szerint a personál union alapuló független magyar állam azonnal megszületik. Akkor majd megbünhödték ők is nem csak a múltat, de a jövendőt is. Ezt a jövendőt várja a nemzet és ha ez eljő, akkor teljesül az ihletett költő imája is, amely idézetemmel összefügg és igy hangzik: Balsors, akit régen tép, hozz reá iág esztendőt. A;népre, akit a balsors régen tép, Isten hozzál vig esztendőt. Ez a vig esztendő el fog jönni, mert: jönni kell, n.ég jönni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán. Ezt mondja egy másik nagy költőnk és azt, hogy Lesz még egyszer ünnep a világon, Majdha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon. Erre a jövendőre, erre az eljövendő vig esztendőre emelem poharamat. Madách Aladár. Reggeli levél. Tek. Dr. Gärtner Henrik úrhoz. Igen tisztelt Doktor úr! Mivel e lap mull heti számában »Névmagyarosítás« c. cikke egye­nest nekem szól, bár a szerkesztőhöz van in­tézve, engedje meg, hogy reflexióimat az abban mondottakra megtehessem; hiszen az elintézhető volna privát beszélgetés keretében is, de az ügy, melyet a pro- és contra-argumentálások illetnek, közérdekű. Talán szolgálatára lehet egynél-másnál az Ön által felhozott érzelmi momentumok el­­csititására ez az én válaszom — s akkor már célomat értem, ha egy esetben is ez lesz az eredmény. Mindenesetre örömmel olvastam ki levelé­ből, hogy általánosságban s különösen az eszme érdemét illetőleg egyetért velem ; de a felhozott okai között vannak olyanok is, melyek — en­gedje meg a szándékos heterozetesis bélyegét hordják magukon, mikor olyat állít, amit én nem tagadtam s olyat cáfol, amit nem állítottam. Azt hiszem, aki engem ismer s olvasta reggeli leve­lemet, Doktor úron kívül nem akad senki, aki azt értené ki abból, hogy én egy pillanatra is gon­dolkozhattam úgy egyetlen zsidóról is — ha tudja az, ki volt nekünk József császár, — hogy az ő iránta való tiszteletből ragaszkodnék német szent — és azt hiszem, hogy e kis fiú nagyon elhagyatott itt. Hol van ennek a háznak az asszonya ? Halott — nyögte a férfi. — Anya Istenkénéi van, — szólt most a fiúcska — s te is nem sokára oda kerülsz, mert már nagyon öreg vagy. Akkor aztán üdvözöld őt és kérdezd meg, vájjon nem okoz-e már fárad­ságot neki oly sokáig halva lenni, s nem-e akar még haza jönni? Mond meg neki, hogy mi min­den este sóhajtva vágyakozunk utána. Meg fogom tenni — szólt halkan Péter. Másnap, midőn indulásra készen állott a szent, tudakozódott, melyik út vezet a legköze­lebbi városba, s hogy milyen távolságban van. — Oly távol, mint az erénytől a bűn, vagy oly közel, — szólt vissza a férfi az ajtóból. — Anyát Glenny-nek hívják — kiáltott utána a gyermek. — El ne feledd! Szent Péter elbandukolva elérkezett a nagy városba, s ott csak az emberek vánszorgó nyo­morúságát látta, s az igavonó állatokét, akiket véresre ostoroztak s kegyetlenül kínoztak, mig csak össze nem rogytak. Szegényeknek nagy barna szemeik mintha azt mondották volna: ölj meg. De azt nem hallotta, mint fütyörésznek vi­dáman a kis utcai gyerekek, amidőn a szemét­dombokon felébredtek, s azt sem látta, amikor egy fiatal nő karjaiból az eleven húst vágta ki, hogy azzal gyermekének égési sebeit gyógyítsa. Szent Péter már nagyon is öreg lett. Nos ? — kérdé az Úristen. Biz’ az egy valóságos zsibvásár, — fe­lel Szent Péter. Még egyszer elkezdheted élői­ről az egész históriát. Az Úristen nem haragudott meg. S mivel ösmerte az ő öreg hű szolgájának derűs kedé­lyét, még mosolygott is. Mert ez a legjobb esz­köz minden kritika lefegyverezésére. Hopp, igaz is. Üdvözletét hoztam egy Glenny nevű asszonynak. Az az asszony nincs itt. Hogyan? Hisz az halott? Talán ott lenn van ? — S hüvelykével háta mögé bökött, s ebből érthető volt mire célzott. — Az asszony él — szólt az Úr — s ab­ban a városban lakik egy más férfi oldalán, hol legutóbb voltál. Ezért mondotta a gunyhóbeli ember, hogy az asszony meghalt. Szent Péter kulcsaival babrált. — Rendbe kell ezt a dolgot hoznod — szólt. Úristenünk sóhajtott.... És egy zivataros éjjel, mikor villám villámot követett, s a fiatal nő álmatlanul feküdt nyoszolyáján, elküldte hozza az Eriniákat. Azok mellére ülve annyira marcangol­ták, hogy hangosan siránkozott. Majd felkelt, s ruháit magára kapkodta. Aztán megcsókolta azt a másikat, ki oldala mellett aludott. Nem tudok tovább veled maradni, gyer­mekem akarom látni. — S villámlások közepett, melyek folyton cikáztak, s a földet felkavaró eső­ben ment az egész éjjelen át, s hajnalhasadásra ott volt az erdei házikó előtt. Az ajtóban ott állott az őszhajú férfi. — Taposs el — zokogott a nő — de en­gedd, hogy lássam gyermekem. A sápadt férfiú kitárta karjait, s ebben a pillanatban haja ismét fekete lett. Együtt mentek a gyermek ágyacskájához, aki felébredve vidáman mosolygott anyjára. Úgy-2, halva lenni fárasztó, s te már ki­fáradtál ? — szóllalt meg a gyermek. Mindezeket látta és hallotta a menybeli Is­ten, s mosolyogva gondolta: Most már rendben a dolog. Egyszer csak kopogás hallatszik az égi bi­rodalom kapuján, s midőn azt szent Péter fel­nyitja, hát látja, hogy egy férfi áll kint, halán­tékán golyó ütötte vérző seb. — Éngedj be — könyörgött eleget szen­vedtem, s most már nyugodni akarok. Szerettem egy nőt, Glennynek hívják, elraboltam őt férjétől, mert nem tudtam nélküle élni. Egy éjjel azonban elhagyott engem, s visszatért régi otthonába. S ekként nékem teherré vált az élet, s eldobtam azt magamtól, mert Glenny nélkül nem tudok élni. — Kotródj innen, — mordult rá Szent Pé­ter. De a férfi nem mozdult. — Bocsásd be őt. Nagy vétkéért, nagy szen­vedést viselt el, — hallatszott az Úr szava. — Egy öngyilkost? Óh nagy a te kegyel­med Uram. — Szólt duzzogva a szent, s elővette kulcsait. Péter, Péter, — hallatszott ismét Urunk szava — nem érted te, mi a szerelem. — Dehogy is nem — felelt az égi kapus — tudom nagyon jól, hogy az a legbolondabb valami alkotásaid között. Az elvette hatalmadat, s mit sem tudsz ellene tenni. Mindenesetre tudok megboc-átani azok­nak, akik szeretnek. — Szólt Úristenünk, s arcá­ról oly fény áradt, hogy minden menybeli an­gyal leborult, s szemeiket szárnyukkal eltakarták. — Itt befejezte regéjét az én kedves mát­kám, kit mindenek felett szeretek, — mondá ba­rátom. — Azután karjaival átölelve homlokom megcsókolta, s halkan fülembe súgta: — Ha Isten megbocsájt, miért nem tenném meg én is ? (— era—)

Next

/
Oldalképek
Tartalom