Levéltári Szemle, 72. (2022)
Levéltári Szemle, 72. (2022) 1. szám - LEVÉLTÁR-TÖRTÉNET - Tóth Péter - Kis József: Miskolc - Kaposvár - Miskolc : interjú Tóth Péterrel
48 Levéltári Szemle 72. évf . pályán folytatom majd. Aztán az ember kamaszodik, kezd felnőtté válni, a világa megváltozik – és meggondoltam magam. Ennek az lett a következménye, hogy a negyedik évet már nem Pannonhalmán, hanem Sárospatakon végeztem és ott is érettségiztem. Pannonhalmának nagy előnye volt, hogy ott nem voltak tekintettel arra, hogy téged mi érdekel, vagy mivel foglalkoznál szívesen. Minden tantárgyat teljesen egyformán kellett tanulni. Hiába jó hírű a sajószentpéteri általános iskola, de elég nehéz volt Pannonhalmán az első évem. Bizony megtörtént, hogy az első matek dolgozat kiosztása után bevonultam a WC-be sírni, mert nem olyan jegyet kaptam, mint amilyet vártam. De sikerült megküzdeni ezzel és a matematika az egyik kedvenc tárgyam lett: még országos feladatmegoldó versenyen is kaptam oklevelet ebből a tárgyból. A latint egy Ruttmayer Ince nevű bencés szerzetes tanította, aki egyszerre volt osztályfőnököm, nevelőtanárom, gyóntatóm, tehát tényleg a szó szoros értelmében velünk és értünk élt. Bennem látott fantáziát, de úgy gondolta, hogy csak akkor jönnek az eredmények, ha állandóan fenyeget a számonkérés veszedelme. Volt olyan félév, hogy több, mint negyven jegyből zárt le, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden órán feleltem és hát mivel nem mindegyik sikerült úgy, ahogy kellett volna, ezért különböző memoriterekkel kellett felfelé kerekíttetni a jegyeket. Még most is a fél Phaedrus-életművet el tudom mondani, ha minden kötél szakad, annyira megmaradtak ezek az így megtanult versek bennem. A latint tehát nagyon szerettem és már Patakon, tehát negyedikes koromban az országos tanulmányi versenyen is jó eredményt értem el, ami nagyban megkönnyítette később a felvételimet. Bár előbb nem latin szakra jelentkeztem, hanem a természettudományok iránti vonzalom miatt geológus akartam lenni, ezért Miskolcon, a műszaki egyetemen felvételiztem a bányamérnöki karon. De nem vettek fel. Bőven megvolt a felvételihez szükséges pontszámom, valamiért mégis úgy ítélték meg, legalábbis a szóbeli felvételimből erre következtetek, hogy nem való vagyok oda. Hosszú, több mint egyórás felvételi volt, de abból csak 15-20 perc volt a matematika és a fizika, a többi kérdés mind nagyon személyes dolgokról szólt és hát elég kegyetlen kérdések voltak ezek. KJ: Kimondhatjuk, hogy az é desapád csendőr múltja köszönt vissza a felvételi ered ményednél? TP: Meg az én pannonhalmi pályafutásom. Hiába nem ott érettségiztem, a kérdések nagy része mégis az ottani életre irányult. Valószínűleg ez a két dolog lehetett az oka annak, hogy nem vettek fel. Felvettek egyébként pótfelvételi keretében Kazincbarcikára, a felsőfokú vegyipari technikumba – megjegyzem, középiskolában a kémia is egyik kedvenc tantárgyam volt –, ott viszont nem találtam a helyemet, ezért egy szemeszter után abbahagytam és elkezdtem felkészülni Debrecenbe, a bölcsészettudományi karra. A latin volt a fix pont, mellé kellett egy tárgyat választani. Ez a tárgy nem a történelem lett, hanem a magyar. Akkoriban még el sem tudtam képzelni, hogy valaha is történész legyek, mert nem foglalkoztatott igazán. A magyar irodalmat és nyelvészetet viszont szerettem. Fel is vettek. Az egyetemi évek nagyon klasszul teltek, hogy őszinte legyek, nem túl sok tanulmányi elfoglaltsággal, annál több focival, sörözéssel, újságkihordással, statisztálással, lengyelországi csavargásokkal, lányokkal, hasonlókkal. De ha újra kezdhetném, újra csak így csinálnám. Kis József
