Levéltári Szemle, 71. (2021)
Levéltári Szemle, 71. (2021) 2. szám - Műhelymunkák - Nagy Ágnes: A magánélet dokumentációs univerzuma Elméleti megfontolások és gyakorlati tapasztalatok a magániratgyűjtés terepén
70 Levéltári Szemle 71. évf . irathagyatékokhoz mint szervesen formálódott, különféle strukturáló erők által alakított egységekhez közelítünk, azt feltételezzük, hogy azok az adott család egyfajta (ön)reprezentációját hordozzák összetételük, belső szerveződésük sajátosságaiban. Úgy véljük, nem kizárólag a véletlennek köszönhető az az összetétel, ami elénk kerül,41 hanem annak szabályszerűségei és mintázatai a családi öndokumentáció és a családi önmemorializáció kettős gyakorlatában alakulnak az idők során. Ez az írott hagyatékokon és az azokban formát öltő családi (ön)képen nyomot hagyó gyakorlat pedig a múlthoz való viszony magatartási skálájaként ragadható meg, ami a tudatos önreprezentációtól és önmemorializációtól a saját múlthoz való közömbös, az iratok iránt érdektelen magatartásig terjedhet. A levéltárba került családi iratok ennek a skálának számos fokozatát képviselik, amely skála maga is egy többszörösen rétegzett jelenség mutatója. Nemcsak a különböző történeti időben és társadalmi közegben élő családtagok és nemzedékek szerint lehet változó ez a viszony – mi magunk megfigyelni csak az utolsó szakaszt tudjuk, a korábbiaknak csak az iratokon hagyott fizikai nyomait láthatjuk –, hanem sajátos módon az iratok megőrzése és a családi múlt számontartása sem feltétlenül tekinthető egyazon jelenségnek. Megragadásához kétféle magatartásmóddal kell számolni, s egyrészt az írott hagyatékhoz, másrészt pedig a saját családi múlthoz való viszony egymáshoz viszonyított mozgásában kell gondolkodni. Így egyik oldalon érdemes az iratok megőrzésének mikéntjét megfigyelni, és ennek megnyilvánulási formáit feltérképezni. Szó lehet a válogatás nélküli, az utolsó cetlire is kiterjedő megőrzésről, anélkül, hogy az iratok tartalma iránt érdeklődés nyilvánulna meg; vagy az iratok rendszerező, feltehetően szelektáló és egyben azokat megismerő megőrzésről, valamint az iratok tartalma iránt közömbös, de azokat a fiókokban meghagyó megőrzésről, s ellenkezőleg, nemcsak az iratok tartalma, hanem azok fennmaradása iránti közömbösséggel is találkozhatunk, továbbá az iratok tartalmának elpusztítási szándéka által vezérelt tudatos fizikai megsemmisítéssel is. Másik oldalon a családi múlthoz való viszony skálája is számos változatot fog át, 42 ami lehet a családi múltban értéket látó tudatos pozitív viszony; a családi múltat elrejtendőnek vagy akár kiradírozandónak tekintő ugyancsak tudatos, de negatív viszony; családtörténet vagy visszaemlékezés írásával a narratív megformálásig is eljutó pozitív tartalmú tudatosság, aminek egy másik variánsa a családi múlt narratív keretbe nem illesztett kutatásában bontakozik ki. Szó lehet azonban még bi-41 Egyértelműen ezen az állásponton van Arianne Baggerman is, a családi identitásteremtés igényéből kiindulva, lásd fentebb (Baggerman, 2002: 163.), illetve: „It will be clear by now, that the archive and the autobiography together cannot be regarded as a random collection of texts wich survived by chance.” Lásd: Baggerman, 2002: 168. 42 Magániratgyűjtést végző levéltáros számára nem haszontalan a transzgenerációs pszichológia megközelítése, amely a családi múlthoz való egyéni viszonyt terápiás céllal állítja vizsgálatának fókuszába. Ehhez lásd: Orvos-Tóth, 2018. Nagy Ágnes
