Levéltári Szemle, 67. (2017)
Levéltári Szemle, 67. (2017) 3. szám - Horváth J. András – Németh Ágnes: Beszámoló a Magyar Levéltárosok Egyesülete 2017. évi vándorgyűléséről
Horváth J. András–Németh Ágnes 12 jelenleg pedig a mai igényekhez kapcsolódó egyfajta társadalmi levéltár megvalósítása a cél, amely az „emlékezeti” vagy a „kulturális-társadalmi, identitás” szerepét tölti be. Ezt a periodizációt fejleszti tovább Székely Iván, aki egy negyedik archívumi világképpel egészíti ki a korábbiakat, ez a mai kor, a globális időszak fényében létrejött ún. posztkusztodiális paradigma, azaz a levéltár(i intézmény) nélküli levéltár. Felfogása szerint a jelenlegi maradandó értékű iratok, dokumentumok, információk nem feltétlenül a hagyományos levéltárakban őrződnek meg, a továbbiakban a levéltáraknak egy intézői, mentori, irányítói szerepe lesz csupán ezekkel kapcsolatban. A jelenlegi helyzet általános jellemzésekor mindenképpen figyelembe kell venni Kecskeméti Károly – az előadó szerint némileg túlzó és egyoldalú – megállapításait, hogy a hagyományos levéltári rend ideje lejárt, a segédtudományokhoz és történettudományokhoz kötődő levéltárosságnak vége. Horváth J. András nem fogalmazott ilyen élesen, de a néhány szóban felvillantott mai levéltári munkák valóban rávilágítanak egyfajta hangsúlyeltolódásra az elmúlt száz évben megszokott rendhez képest. Ahhoz, hogy korunkban egy levéltár a társadalom elé tudja tárni sajátosságait, mindennapi munkájával is igazodnia kell ahhoz: előtérbe került a digitalizáció, a technoló- gia-vezérelt műveletek; fontossá vált, hogy a nyilvánosság elé a társadalom számára elfogadható és befogadható képet tárjon; míg az ún. hagyományos munkák (pl. rendezés, segédletkészítés) mind kisebb szeletét teszi ki a napi munkának. Amennyiben a fenti megállapítások valóban helytállóak, akkor az előadó vélemé- nye szerint a legnagyobb kihívást a levéltárak gyűjtőterületi tevékenysége jelenti, amelynek egyik legnagyobb kerékkötője a levéltári törvény ez irányú rendelkezései. A problémák mindegyike arra az általános következtetésre utal, hogy mivel a területi levéltárak nem rendelkeznek az adott területre vonatkozó teljes dokumentális vízióval, nem ismerik a keletkeztetett dokumentumok teljes körét, és nem tudják azt összefüggéseiben szemlélni, így a „beeső információk” alapján kénytelenek elvégezni az iratok értékelését, ami fragmentáltsághoz, esetlegességhez vezet, és valóban maradandó érté- kű iratok vesznek el, illetve fel sem fedezik őket. A jelenlegi német szakirodalom is foglalkozik azzal, hogy a levéltárak által jelenleg gyűjtött köziratok belső információtartalmi értéke kiürült, formalizálódott. Az értékkel rendelkező dokumentumok felfedezéséhez új viszonyulás, új módszertan vált szükségessé. A nemzetközi levéltári tanács erre a folyamatra reagálva 2004-ben ajánlást adott ki a levéltári törvényalkotásról. Az ajánlás része, hogy megjelenjen a közfeladat ellátásá- nak fogalma, ami Magyarországon megtörtént, értelmezése azonban folyamatosan vita tárgya. A javuló tendencia viszont kimutatható: kezd elterjedni a széles értelemben vett közfeladat értelmezése, ami a széleskörű, a társadalmi szervezetekkel való foglalkozást is magába foglalja. Másodrészt ajánlják, hogy a levéltárak támogassák a társadalmi térben elhelyezkedő szervezetekkel a kapcsolatok fenntartását, a keletkeztetett iratok gyűjtését. Magyarországon jelenleg még csak esetlegesen foglalkoznak az ilyen típusú szervezetekkel, még mindig létezik egy prioritási sorrend, amelyben a szűkebb értelemben vett köziratok elsőbbséget élveznek. Ennek az attitűdnek a megváltoztatása is szükségessé vált. Az Európában elterjedt iratközpontú iratértékelési gyakorlat két útjával ismerkedhettünk meg röviden, amely megoldást jelenthet az új gyűjtési módszertan kialakí-
