Levéltári Szemle, 67. (2017)
Levéltári Szemle, 67. (2017) 3. szám - Horváth J. András – Németh Ágnes: Beszámoló a Magyar Levéltárosok Egyesülete 2017. évi vándorgyűléséről
Beszámoló a Magyar Levéltárosok Egyesülete 2017. évi vándorgyűléséről 13 tásához. A Kanadai Nemzeti Levéltárban a 2000 óta bevezetett gyakorlat szerint makroértékelést alkalmaznak, amely során nem az iratokat, nem is az iratképző szerveket, hanem azok együttesét értékelik. Ez egyfajta, a levéltári gondolkodáson túlmutató felfogást igényel, aminek eredményeképpen külső szakembereket is bevonnak. A másik, a dokumentációs stratégia, amit az USÁ-ban alkalmaznak, illetve a német levéltárosok a kisebb levéltárakban igyekeznek gyakorlatba ültetni, és így egyfajta horizontális és vertikális sémát alkalmazva lényegre törőbb iratértékelést tudnak megvalósítani. Befejezésül az előadó a levont következtetésekről és konkrét teendőkről ejtett szót, legfontosabbként az országos és helyi jelentőségű iratképzők problematikáját elemezte. Mi a valódi különbség közöttük? Kísérletet kell tenni a nemzeti, országos jelentőség és a különféle lokális érdekkomponensek elkülönítésére, illetve meghatározá- sára. Mindezek eredményeként pedig értékesebb gyűjtőterületi politika kialakítása a cél! Borsodi Csaba, az ELTE BTK dékán-helyettese és történeti intézetének igazgatója „Új kihívások: a levéltáros-képzés átalakítása” címmel tartott előadása elején az elmúlt mintegy hetven év képzéstörténetét idézte fel. 1949-ben hozták létre a levéltáros egyetemi szakot. Ennek alapvetően két fő oka volt, a területi levéltárakban képzett emberekre volt szükség, s mivel az előző rendszer levéltárosait nagyrészt elküldték, új, latinul, németül tudó és olvasó szakemberek kiképzése még inkább szükséges volt. A képzés ekkori formája 1955–1956-ig tartott, ekkorra megfelelő létszámra töltötték fel a levéltárakat, 1960-ig nem is volt igény újabb levéltárosok képzésére, s a szakma ezután is csak kisszámú szakembert igényelt, és az egyetemi képzési rendszer ezt követte. 1969 után, egészen az 1970-es évek végéig nagy tömegben képeztek levéltárosokat, elsősorban kiegészítő szakként, esti, levelezős képzésen. Az 1980-as években a levéltárvezetők is már mind levéltáros végzettségűek voltak. 1998 és 2005 között három kü- lönböző képzési rendszer is elindult, sajnos azonban egy teljes évfolyam sem tudott úgy végigmenni, hogy közben ne kezdődjön el egy új rendszer. 2005-re megtervezték a BA-képzést, idő hiányában azonban az MA-t nem, így alakulhatott ki, hogy a két képzési fokozat nem kapcsolódik szervesen egymáshoz. 2009 és 2017 között két évente átdolgozták a képzési rendet, mind a Magyar Nemzeti Levéltár, mind Budapest Fővá- ros Levéltára szakmai véleményét kikérték, mivel az egyetem fontosnak tartotta, hogy a szakma kifejezésre juttassa, mire van szüksége a képzésben. Jelenleg a BA-n a törté- nészhallgatók 50 kredit mennyiségű levéltáros órát hallgatnak, míg az MA nyújtja a teljesebb körű levéltárosképzést. A létszámstatisztikák alapján mind 2016-ban, mind 2017-ben három fő járt a mesterképzésre. A 2013-as szakértékelések után 2015-ben indult a legújabb képzési rend, ekkortól a levéltáros mesterképzés során a törzsképzés mellett háromféle specializációból választhatnak a hallgatók. A középkori és koraújkori specializáció a levéltárak feudális kori iratanyagára, a jelenkori specializáció a levéltá- rakban nagyobb tömegben lévő modern kori iratanyagokra, és az újonnan meghirdette információ és records menedzsment szakirány pedig az elektronikusan keletkeztetett iratanyagokra készíti fel a hallgatókat. Ez utóbbi nem volt népszerű, ezért a cél az, hogy levelező szakon hirdessék meg, úgy gondolják ugyanis, hogy lesz rá kereslet és érdeklődés.
