Levéltári Szemle, 67. (2017)
Levéltári Szemle, 67. (2017) 2. szám - Kilátó - Horváth J. András: Levéltárértelmezés, forrásértékelés és levéltárhasználat az Archivar 2010—2016 közötti évfolyamainak vezető írásaiban
Levéltárértelmezés, forrásértékelés és levéltárhasználat az Archivar 2010-2016 évfolyamainak számaiban 69 A levéltártudományról folytatandó további viták szükségességéről szólván Kretzschmar amellett érvel, hogy az elektronikus környezet megjelenése ellenére továbbra is együtt kell értelmezni az iratképzőkre vonatkozó tudnivalókat (Strukturlehre) és a módosított tartalmú ügyirattant (Aktenkunde). Bizonyos – hangsúlyozza – a levéltártudomány és az ügyirattan kapcsolata fontosabb, mint a különféle tudományelméleti elhatárolódások. Fontos lenne megkeresni a kapcsolódási pontokat. Kretzschmar sajnálatosan jellemzőnek tartja, hogy a levéltári terület nemigen érdeklődik – az annak idején levéltárosok által kifejlesztett – ügyirattan elektronikus változatai iránt. Érthető persze, hogy a levéltártudomány, amely már nem csupán a levéltári iratra, hanem annak egész képzési folyamatára és hasznosulására koncentrál, elveszni látszik az iratállományok között. A Strukturlehre nyilvánvalóan megkerülhetetlen a levéltári anyag képzésének értékelési folyamatában, s ugyanez érvényes az RM-re is. A forráskritika kiterjesztett értelemben elengedhetetlen: a Johannes Papritz által lefektetett iratértékelési szempontok lényegében érvényesek az elektronikus korszak konverziós és digitalizálási terveinek készítése és az újfajta iratszerkezetek tekintetében is. 13 Jóllehet a levéltártudomány ma már túl is terjeszkedik a papritzi elveken, s az iratképzőket a korábbiaknál sokkal inkább a társadalmi folyamatok függvényeként értelmezi. A BadenWürttembergi Tartományi Levéltárban egyébiránt 2009-ben az elektronikus iratokat két levéltárosból és egy digitalizálási szakemberből álló vegyes csapat értékelte. Kretzschmarnak a forráskutatási módszertan újradefiniálása szükségességéről írott megállapításai mindenek előtt korunk elektronikus iratképzésével kapcsolatos problé- máinak levéltártudományba való bekapcsolására vonatkoznak. Hiszen – mint írja – a levéltári anyag keletkezése elemzésének kérdései mindig is a levértártudomány meghatározó részét képezték. Ami a levéltároskép alakulását illeti, Kretzschmar a korábbi bezárkózó, introvertált, szűkös referenciaskálán mozgó attitűddel szemben már végbement fejleményként nyugtázza az ettől jelentősen eltérő vonásokat: szélesebb és igényesebb társadalmi funkcionalitás, az adathordozók átláthatósága, „a jó kormányzás oszlopai szerep” befogadása, általános társadalompolitikai forrásigények, ezek körében az emlékezeti kultúra tárhelye és őrzője-szerep elfogadása, az írásos kultúrjavak biztosítása, a transzparencia garantálása a demokrácia megerősítéséhez, nemkülönben az identitáselmélyítéshez inspiráció nyújtása. S a levéltártudománynak ezekhez a célokhoz kell igazodnia – mondhatni a 19. században nyilvánossá tett levéltárnak egyre nyilvánosabbá kell válnia. A levéltári forrásértékelési kérdések alkották a 2012-es 1. szám vezető témáját is. Leginkább két írás: a Német Levéltáros Egyesület (VdA) ajánlása, de főképpen Stefan Sudmann, Dülmen város levéltárosának a nem hivatali, avagy köziratok jelentőségével foglalkozó cikke érdemel részletesebb méltatást. 13 A marburgi iskola megalapítója, Johannes Papritz (1898–1992) átfogó igényű levéltártudományi munkájában egyébiránt az iratértékelést a proveniencia-elv figyelembe vételével, az iratképzők szervezeti sajátosságaiból kiindulva közelítette meg, s az Adolf Brenneke által szorgalmazott „szabad proveniencia” elvvel szemben az iratképzők szervezeti sajátosságait szigorúbban figyelembe vevő felfogás mellett állt ki. ( P APRITZ , J OHANNES : Archivwissenschaft. Band 3., Archivische Ordnungslehre, Erster Teil. Marburg, 1976. 70 – 77.)
