Levéltári Szemle, 67. (2017)
Levéltári Szemle, 67. (2017) 2. szám - Kilátó - Horváth J. András: Levéltárértelmezés, forrásértékelés és levéltárhasználat az Archivar 2010—2016 közötti évfolyamainak vezető írásaiban
Levéltárértelmezés, forrásértékelés és levéltárhasználat az Archivar 2010-2016 évfolyamainak számaiban 63 véltári területen. Vagyis valójában mind a német levéltáros egyesület, mind a városi és községi levéltárosok egylete által támasztott követelmények nemigen állnak a realitások talaján. Ám a képzés/képzettség oldaláról nem is találkozhatunk ilyenekkel – állapítja meg a szerző –, hiszen az csupán az alapokat jelentheti, aminek majd azután a mindennapi szakmai gyakorlat során kell továbbépülnie. A jelenleg rendelkezésre álló ismeretanyag viszont aligha lehet alkalmas arra, hogy akár a digitális világban, az elektronikus iratok archiválása terén, akár a levéltári jog tá- masztotta feltételeknek megfelelően, színvonalasan legyen képes megküzdeni a kihívá- sokkal. Az is bizonyos ugyanakkor, hogy viszont a levéltáros képzés további specializálása kevéssé lehetséges. A kommunál-levéltárosi oldal tekintetében a szerző akként kívánja jellemezni a helyzetet, hogy a fenti ideálképzetet szembeállítja a ténnyel: a kö- zségi és városi levéltárak esetében a levéltáros képzettséggel rendelkezők az időszakban nem érték el az 50%-ot sem. Ennek egyik okát abban látja, hogy a kistelepülések levéltáraiban jellemzően csak mellékállásban foglalkoztatnak levéltárosokat. Arrafelé rendszerszerű ugyanis, hogy bár sok települési levéltár van, ezek afféle helytörténeti gyűjteményként működnek. A potsdami iskola szolgáltatásai nagyszerűek, de nem feltétlenül felelnek meg a helyi levéltári szakemberek képzési igényeinek. Előbbiek ugyanis: 1. középfokú képzést követő „levéltárosi távképzés”; 2. levéltártudományi masterképzés, amely fontos mérföldköve a professzionalizációnak; 3. említendő még, mint továbbképzési forma: „média- és információs szolgáltatási felelős”. A kiragadott példák, illetve írások a levéltárfogalom tartalmi módosulásának, új elemekkel való feldúsulásának témakörét érintik; ám felfedezhetők ezek hátterében financiális és egyéb működési feltételek tágítását célzó szemléleti kezdeményezések is. A 2010-es szám szintén ezt a tematikát – Marketing in Archiven – igyekezett körüljárni. A szerkesztők azt a korábbi szemléleti módtól gyökeresen elszakadó felfogást téve magukévá válogatták az írásokat, amelyek a levéltárat immáron nemcsak a passzív kulturális értékhordozó közgyűjtemény szerepében láttatják, hanem olyan intézményként, amely folyamatos küzdelmet folytat létfeltételeinek újrateremtéséért. A levéltár a mú- zeummal és a színházzal szemben sajnálatos módon nem rendelkezik azzal az ajánlati potenciállal, amely miden további nélkül felkelthetné a kultúraérzékeny nyilvánosság érdeklődését. A kölni tragédia, a városi levéltár összeomlása azonban – szerencse a szerencsétlenségben –, egyfajta tragikus áldozathozatalként némileg felhívta a társadalom figyelmét a levéltárügyre. Ez viszont csak átmeneti hatás, s nem mentesíti a levéltárakat attól, hogy marketing-koncepciókat dolgozzanak ki pozícióik hosszútávú biztosítására. A levéltáraknak ezért – olvasható több írás konklúziójaként is – lehetőleg nem egyedileg, hanem egymással összefogva ajánlatos tüzetesen elemezniük működési terü- letüket és társadalmi célcsoportjaikat, amelyekhez kulturális termékeiket is hozzá kell szabniuk. A lapszám mind koncepcionálisan, mind a kulturális marketing gyakorlati szempontjait illetően tartalmaz figyelemre méltó írásokat. Sabine Stroppnak a „Levéltári marketing – gondolatok a piac felől” című értekezésében a levéltári alapfunkcióknak az
