Levéltári Szemle, 66. (2016)
Levéltári Szemle, 66. (2016) 1. szám - Forrás és érték - L. Balogh Béni: Válasz Garadnai Zoltánnak
Válasz Garadnai Zoltánnak 41 A recenzens talán elkerülhette volna az önellentmondás csapdáját, ha figyelmesebben olvassa a bírált szöveget. Állításával ellentétben ugyanis a Vörös Hadsereg történeté- nek nem hét oldalt, hanem mindössze két bekezdést szentelek. Ezt követően − a hazai és külföldi szakirodalom alapján − megpróbálom történelmi kontextusba helyezni a témát. Röviden összefoglalom a Szovjetunió második világháborús szerepvállalását és katonai győzelmének kihatásait (de nem „a Szovjetunió politikájának 1917−1945 kö- zötti történetét”, ahogy azt a recenzens állítja), megemlítve természetesen a magyar hadba lépést és annak következményeit is. A tanulmány további részeiben Magyarország és a térség szovjetizálásának kérdéseit, a historiográfiai előzményeket, a szovjet csapatok bejövetelének körülményeit, a megszállás/felszabadítás témakörét, végül az elkövetett atrocitásokat és a gazdasági károkozást tárgyalom. Véleményem szerint ugyanis történelmietlen a szovjet csapatok magyarországi tevékenységéről úgy írni, hogy közben nem vizsgáljuk meg az előzményeket, és nem teszünk fel néhány alapkérdést: miért jöttek be Magyarország területére, mit kerestek itt, mi volt Sztálinnak a térséggel kapcsolatos koncepciója, lehet-e beszélni felszabadításról, és ha igen, milyen értelemben? E fontos problémák felvetése nélkül nehezen értelmezhető a Vörös Hadsereg magyarországi jelenléte 1944−1947 között. A recenzióban bírálatként fogalmazódik meg, hogy a kötet nem tartalmaz szovjet forrásokat. Ugyanakkor Garadnai is tisztában van azzal, hogy − mint írja − „ezek felhasználásának lehetőségével kapcsolatban komoly kételyek merülnek fel bennünk.” 17 Egyértelmű- en fogalmazva, arról van szó, hogy a Vörös Hadsereg 1944−1945. évi magyarországi hadműveleteire vonatkozó iratok túlnyomó többségét Podolszkban, az Oroszországi Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Archívumában, a világ egyik legzártabb, leghierarchikusabb levéltárában őrzik. A téma további kutatásában valóban az jelentené az igazi áttörést, ha a jövőben magyarországi történészek, levéltárosok is hozzáférhetnének ehhez az iratanyaghoz. Egyelőre sajnos még nem tartunk itt. Fontos kérdést vet fel Garadnai, amikor azt kifogásolja, hogy a kötet „nyíltan a széles közönséget célozza meg, így a határ a tudományos szakkönyv és a tudományos-ismeretterjesztő könyv között elmosódik, ami zavart és ellentmondást eredményez.” 18 Véleménye szerint a forráskiadványok elsődlegesen a szakmai közönségnek szólnak, bár később megjegyzi: „készíthetünk válogatást a gyerekeknek is!” 19 Való igaz, hogy a kötet, ha nem is a gyerekeknek, de nem csak szaktörténészeknek készült: amint azt az Előszóban is jeleztem, a szé- lesebb olvasóközönség érdeklődését is fel szerettük volna kelteni. Hiszen egy hosszú évtizedekig tabunak számító és mind a mai napig viszonylag keveset kutatott témáról van szó, amely iránt manapság − pont a kibeszéletlensége miatt − élénk társadalmi érdeklődés mutatkozik. Éppen ezért nem gondolom, hogy ennek a tematikus forráskiadványnak kizárólag csak a szakmai közönséget: a tudományos kutatókat és az oktató- kat kellett volna megcéloznia. Hiszen a kötet kiadója, a Magyar Nemzeti Levéltár deklarált célja, hogy a 21. század modern, szolgáltató közlevéltára legyen. Ennek egyik feltétele pedig az, hogy nyitottnak mutatkozzék a társadalmi igények iránt, és a lehető 17 Uo. 69−70. 18 Uo. 73. 19 Uo.
