Levéltári Szemle, 66. (2016)

Levéltári Szemle, 66. (2016) 4. szám - Sipos András: A magyar önkormányzati és területi levéltárak egykor és napjainkban

Sipos András 10 kevéssé rendezett iratok terjedelmét mintegy 100 ezer iratfolyóméterre becsülték 1990ben. Az 1991. évi csődtörvény viszont a jogutód nélkül felszámolt vállalatok iratainak

levéltári átvételi kötelezettségét mondta ki, miközben ennek feltételei a levéltárak raktározási és egyéb kapacitásainak elégtelensége miatt nyilvánvalóan nem voltak adottak.

A levéltáraknak csekély erőforrások birtokában kellett megbirkózniuk a gazdaság villámgyors átalakulása nyomán előálló új helyzettel. Ebben az időszakban a csődbe ment

„szocialista” vállalatok 1950–1960-as évekbeli iratainak átvétele volt túlsúlyban. Mindeközben nagy mennyiségű, részben a 20. század első feléből származó, részben 1945

utáni, jelentős maradandó értékű közirat maradt vissza az iratképzők őrizetében, szá-

mos esetben veszélyeztetett állapotban. Az 1990-es évek első felében ezeknek az iratoknak a feltárása és levéltári átvétele háttérbe szorult a csődiratok halasztást nem tűrő

iratmentési feladataihoz képest. Az iratképzők feletti felügyeletre sem tudtak annyi

energiát fordítani a levéltárak, amennyit ez a kritikus átmeneti időszak igényelt volna. Hatalmas kihívást jelentett a kárpótlási törvények végrehajtásában való közremű-

ködés, a szükséges igazoló dokumentumok szolgáltatása azok számára, akiket (magukat vagy felmenőiket) az 1939–

1989 közötti időszak elnyomó rendszerei üldöztek, életüktől, szabadságuktól vagy tulajdonuktól megfosztottak. Ez a tömeges levéltárhaszná-

lat évtizedek óta példa nélkül álló hullámát hozta magával, lehetőséget teremtve arra,

hogy mind a közvéleményben, mind a döntéshozókban tudatosodjon a levéltárak jelentősége. Az intézmények állták ezt a rohamot, jóllehet nem részesültek a feladatteljesítéssel arányos anyagi támogatásban, kapacitásuk java részét azonban éppen abban az

időszakban kötötte le a kárpótlási ügyek intézése, amikor az átalakulási folyamat nyomán veszélybe került iratok megmentésére kellett volna koncentrálniuk. Az 1995. évi levéltári törvény alapeszméjét a köziratok és a magániratok, valamint

a közlevéltárak és a nyilvános magánlevéltárak közötti következetes különbségtétel ké-

pezte. A kultúráért felelős miniszter csupán az akkori Országos Levéltár felett gyakorolt közvetlen felügyeletet, és néhány kormányzati ágazat rendelkezett szaklevéltárral

(Hadtörténelmi Levéltár, Környezetvédelmi és Vízügyi Levéltár). A területi levéltárak a

fővárosi és a megyei önkormányzatok fenntartásában működtek tovább. A korábbiakhoz hasonlóan betöltötték az általános területi levéltár szerepét, és őrizték a városok

iratait is. Noha elvileg bármely helyi önkormányzat számára nyitva állt – és áll – a saját

levéltár alapításának lehetősége, eddig csupán négy város élt ezzel: Győr, Tatabánya,

Székesfehérvár és Vác. Mivel az önkormányzatok rendszerint alulfinanszírozottak voltak, legtöbbjük nemigen érezhetett indíttatást arra, hogy levéltárat létesítsen és tartson

fenn, különös tekintettel arra, hogy a megyék által fenntartott levéltárak kötelesek voltak gondoskodni irataik őrzéséről. Az önálló levéltár létesítése mellett döntő városi

önkormányzatokat nem csak az motiválta, hogy jobb tárolási és egyéb körülményeket,

valamint helyben közvetlen hozzáférést biztosítsanak a saját irataik számára. Új, helyi

kulturális intézmény létesítése is célként lebegett a szemük előtt, amely publikációkkal

és rendezvényekkel járul hozzá a lokálpatriotizmus ápolásához. A levéltári törvény előírásai szerint a szakmai követelményeket a kulturális miniszter rendeletben szabályozta, az előírások teljesülését a levéltári szakfelügyelet ellenőrizte. Az intézmények e keretek között nagyfokú önállósággal szervezhették munká-

jukat, amelynek céljait és szempontjait viszont a fenntartó határozhatta meg. A szak-