Levéltári Szemle, 65. (2015)
Levéltári Szemle, 65. (2015) 4. szám - Forrás És Érték - Garadnai Zoltán: Gondolatok egy könyvről és a történész felelősségéről
Garadnai Zoltán sokat, de ezek felhasználásának lehetőségével kapcsolatban komoly kételyek merülnek fel bennünk. Ha az orosz levéltárak teljesen megnyílnak, s nem csak ad hoc jelleggel férhetünk a dokumentumokhoz, ha megtanulunk újra oroszul, ha időt, pénzt és lehetőséget kapunk arra, hogy kutathassunk, ha számunkra is több lehetőség nyílik arra, hogy kutatásokat kiszélesítsük; tovább léphetünk. Ezek hiányában a történet megírása csak a magyar forrásbázis és a szakirodalom felhasználásával lehetséges. Ebből a szempontból nézve L. Balogh Béni könyve fontos szerepet tölthet be, és remélhetően hozzájárni ahhoz, hogy a kibontakozó szakmai vita következtében a kutatási lehetőségek bővüljenek, és a magyar szempontok ismertetésén túl a nemzetközi (elsődlegesen az orosz) kontextus is szélesedhet.15 L. Balogh Béni szerkesztőként a vegyes provenienciájú forrásközlést választotta és nem teljes, hanem részleges forrásközlésre vállalkozott, az iratokat témakörök szerint válogatva: 1. A szovjet csapatok bejövetele, első intézkedéseik. 2. További tevékenységük, kapcsolattartásuk a magyar hatóságokkal. 3. A lakossággal való érintkezés, atrocitások. 4. Gazdasági károkozás, rekvirálások. 5. Mindennapi életük. Az öt fejezet kronológiailag minden esetben újra kezdődik, ami szerkesztői döntés kérdése, de így óhatadanul is előfordulhat, hogy egy-egy dokumentum akár több helyre is kerülhetne, ami a szubjektivitás érzetét kelti az olvasóban, illetve a kronológiai „újrakezdés” zavarhatja az olvasót. Ez persze a szerzői—szerkesztői akarat kérdése. A válogatási szempontok sajátossága azonban inkább a tematikus megosztás jogosságát támasztja alá, ezen a fejezetek számának vagy a kronológiai határok szűkítésével lehet változtatni. A források címe egy sajátos és nem könnyű kérdés. Általában rövid és a lényeget magában foglaló címet választunk, vagyis nem ismételjük meg a forrás tárgyát, hiszen azt a kutató eredetiben is elolvashatja. L. Balogh Béni nem ezt a módszert választotta, így a címek hosszúak, de egyben informatívak. Nem gondolom azonban, hogy a források végén a teljes jelzeteket minden esetben szükséges teljesen kiírni, van ugyanis egy bevett és alkalmazott jelzetelési és rövidítési rendszer, amelyet a magyarországi gyakorlatban alkalmaznak, és eddig a Magyar Nemzeti Levéltár is ezt a gyakorlatot követte. Az mindenféleképpen újdonság, hogy a levéltárat a jelzettel együtt kiírjuk, de ez meglátásom szerint feleslegesen sok karaktert vesz el a terjedelmi korlátokkal küszködő alkotótól. 225 forrás végén található legenda tehát rövidítve is megjelenhetett volna, és ez a dilemma egy rövidítés jegyzékkel kiváltható lett volna, így a „felszabaduló” helyre egy rövid glosszárium (a szereplők életrajzával) vagy egy részletesebb, a levéltári iratok válogatásainak szempontjait ismertető szerkesztői előszó is bekerülhetett volna. A kötet végén a szokásos személy- és helységnév mutató mellett egy tárgymutató is található. A személy- és helységnévmutató elengedhetetlen kiegészítője minden ilyen munkának, bár a mai Magyarország területén kívül található helységek nevét az adott ország (pl. szlovák, román) nyelvén is fel kell feltüntetni, mivel így könnyebb az azonosítás. A tárgymutató kérdése meglehetősen érzékeny terület, nem véletlen, hogy a történészek többsége nem szívesen használja, mivel óhatatlanul is szubjektív a válasz15 A Vándorgyűlésen elhangzott orosz referátumok egyik fő üzenete az volt, hogy e területen magyar részről aktív levéltár-diplomáciai tevékenységet kell folytatni. 70
