Levéltári Szemle, 65. (2015)
Levéltári Szemle, 65. (2015) 4. szám - Forrás És Érték - Garadnai Zoltán: Gondolatok egy könyvről és a történész felelősségéről
Garadnai Zoltán resztbe tettek azoknak a magyar reményeknek, hogy a balkáni partraszállás után Kelet- Közép-Európa (benne Magyarország) a nyugati érdekszférában maradjon. A magyar nyelvű szakirodalom — ebbe beleértem az 1990 előtt Balogh Sándor és Korom Mihálj tollából született munkákat is, melyekről a szerző szintén nem tesz említést9 — jól feldolgozza ezt az időszakot, de Prit% Pál, Fülöp Mihálj, Borhi Fásuló és mások összefoglaló munkáit is nagy haszonnal lehetett volna beépíteni a bevezető tanulmányba. A koalíciós időszak sajátos politikai viszonyai és a SZEB tevékenysége határozta meg a lehetőségeket, érdemi bel- és külpolitikai mozgástér nélkül. Ezek hiányában, vagyis a nemzetközi összefüggések bemutatása nélkül, a tanulmány csak féloldalas lehet.10 Nem kerültek bele a bevezetőbe a magyar hadtörténelmi tények és összefüggések sem, bár a magyarországi harcok hevességére, annak okaira utalás található. Ezek az események segítséget adhatnak ugyanakkor a források keletkezésének megértéséhez, bár nyilvánvaló, hogy nem hadtörténeti vonatkozású forráskiadványról van szó. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban ezt a megközelítést, hiszen a témához közvetlenül kapcsolódik, a források megértését, történeti kontextusba helyezését szolgálja, míg a Vörös Hadsereg történetének ideológiai és politikai gyökereinek elemzése a téma szempontjából irreleváns, inkább ideológiai alapvetésként szolgálhat, ami nem a történész-levéltáros feladata. A magyar hadtörténetírás ráadásul a nyolcvanas évek végétől igyekezett egyre tárgyilagosabb képet alkotni a 2. világháború magyarországi eseményeiről „alulnézeti” (pl. Veres D. Csaba) és „felülnézeti”, (a teljesség igénye nélkül pl. Gos^tonji Péter, Ungváj Krisztián, S^ámvéber Norbert) szempontú elemzések segítségével. Ezeket a munkákat érdemes lett volna a bevezető tanulmányhoz felhasználni, azon célból, hogy a közölt forrásokat megfelelő (had)történeti kontextusba is helyezzük, nem beszélve arról, hogy a világháború végén Magyarország kiemelten fontos harctérré vált, a magyar-német csapatok nem várt hevességgel védték állásaikat. Ez a szovjet katonák bosszúvágya mellett megmagyarázza az itteni harcok hevességét és brutalitását, és mindez hatott a szovjet katonák és a magyar polgári lakosság viszonyára is. A hadtörténeti szakirodalomból tudjuk, hogy számos esetben az atrocitások kiváltó oka — amit a szerző is megjegyez — a magyar és a német csapatok heves ellenállása, ellen- támadása és megtorlása volt. A forrásközlés és válogatás szempontjából tehát nélkülözhetetlen az, hogy azok keletkezésének történeti összefüggéseit, vagyis a harci eseményeket is megértsük. A dunántúli harcokban pl. Székesfehérvár többször gazdát cserélt, az ostrom eseményeit a 17. számú forrás idézi fel, ami egyben egy 1995-ben készített visszaemlékezés. Vitatható persze, hogy az események után 50 évvel írt visszaemlékezés mennyire hitelesen idézi fel a korszakot és mennyire illeszthető bele a korábban keletkezett források közé, s nem „áldokumentum”, hiszen ezzel a szerkesztő eltér a könyv eredeti 9 A teljes igénye nélkül említhető meg a ’90 előtti szakirodalom néhány képviselője, akiknek írásai visszatükrözik az adott korszak szakmai (politikai) felfogását is, Benkő Péter, Bírta István, Izsák Lajos, Simon Péter, Szabó Bálint, Tóth István, Urbán Károly, Zsilák András. Ugyancsak fontosnak tartom megemlíteni a nyolcvanas évek elején megjelenő História folyóiratot, annak hatását a történelmi szemlélet formálására. A nyolcvanas években ez a folyóirat „kötelező” olvasmány volt azok számára, akik a történelmet szerették, és meg akarták ismerni és érteni a múlt eseményeit. 10 A legfrissebb kutatásokra alapozta Cseh Gergő Bendegúz is a doktori disszertációját. (CSEH, 2009. 176 p.) 68
