Levéltári Szemle, 65. (2015)
Levéltári Szemle, 65. (2015) 1. szám - Műhelymunkák - Tóth Ágnes: A német nemzetiségi oktatás újjászervezése Magyarországon
Tóth Agnes koncepcionálisan visszatért a ’20-as évek gyakorlatához. Szülői kérésre két iskolatípus megszervezésére adott lehetőséget, az A típusúra, amelyben valamennyi tantárgyat — kivéve a magyar nyelv és irodalmat — anyanyelven oktattak, valamint a C típusúra, amelyben az anyanyelvet rendes, vagy külön tantárgyként hed néhány órában tanították.4 A két típus merőben eltérő nyelvi kompetenciákat kívánt meg. E koncepció abból indul ki, hogy a kisebbségi közösségek egy része kiválóan beszéli anyanyelvét, így alkalmas arra, hogy anyanyelvén tanuljon, míg másik része semmilyen, vagy csak nagyon korlátozott nyelvi kompetenciákkal rendelkezik, így számukra először az anyanyelv elsajátítását kell biztosítani. Figyelmen kívül hagyta tehát a kisebbségi közösségek sok szempontú nyelvi tagoltságát, nyelvhasználatát és azt a tényt, hogy a tanulók általában nem az irodalmi nyelvet beszélték. így a tannyelvű iskolákban még azoknak a gyerekeknek is, akik anyanyelvűket jól beszélték, előbb az irodalmi nyelv, s nem a szaktantárgyi információk elsajátítására kellett összpontosítaniuk. Az a tény pedig, hogy anyanyelvű gimnáziumban vagy szakiskolai továbbtanulásra nem volt lehetőség, már az általános iskolában a nyelv-tanító típus választására ösztönzött. Sok bírálat érte a szlovák és délszláv vezetők részéről a szabályozást azért is, mert nem alapvető jogként, csupán a szülők külön kérésére tette lehetővé a nemzetiségek anyanyelvi oktatását. Ez utóbbi mozzanat nem elhanyagolható korlátozó tényező a ki- és áttelepítések időszakában, valamint a kisebbségek azon korábbi tapasztalatai alapján, amikor a magyar közigazgatás alsóbb szintjein — a jogi lehetőségek ellenében — helyi konfliktusokat előidézve akadályozták az anyanyelvi oktatást. A gyakorlati megvalósítást nehezítette a rendeletek tanév közbeni megjelentetése — így leghamarabb csak 1946 szeptemberétől vezethették be —, s nem rendelkezett arról sem, hogy a szülői szavazás eredményének meddig kell érvényt szerezni. Az említettek mellett nem volt egyértelmű az sem, hogy az egyházi fenntartású iskolákra vonatkozott-e a jogszabály. Részben a kisebbségek — különösen a délszlávok — körében kialakult tiltakozás hatására, amit a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) délszláv missziója is támogatott, az 1946 februárjában kiadott újabb szabályozás orvosolta a fent jelzett hiányosságokat.5 E szerint a „nemzetiséghez tartozó tanulókat anyanyelven folyó oktatásban kell részesíteni. Az anyanyelvi oktatást állami iskolák létesítésével és fenntartásával, illetőleg államsegély nyújtásával kell biztosítani.” A végrehajtás során a település népesedési adataiból, s nem a szülők kéréséből kellett kiindulni. Azaz a tanfelügyelő köteles volt a beiratást minden olyan településen elrendelni, ahol legalább tizenöt valamely nemzeti kisebbséghez tartozó tanuló volt. Természetesen a szülők eldönthették, hogy élni kí- vántak-e a beiratás lehetőségével. Elegendő számú tanuló jelentkezése esetén elrendel4 A 110 478/1923. ME számú rendelet értelmében a nemzetiségi elemi népiskoláknak három különböző típusát —A, B és C - alakították ki. Az A típusú iskolában a magyar nyelvet csupán rendes, kötelező tantárgyként tanították, míg az oktatás nyelve az illető nemzetiség nyelve volt. A B típusú, kisebbségi és vegyes tanítási nyelvűben mintegy fele-fele arányban kellett tanítani a tantárgyakat az illető nemzetiség nyelvén, illetve magyarul, míg a C típusú iskolák tannyelve a magyar volt, s a nemzetiségi nyelvet csupán kötelező tantárgyként oktatták. 5 Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 330/1946. ME számú rendelete. Magyar Közlöny, 1946. 12. sz., valamint a VKM 1200/1946. számú rendelete. Magyar Közlöny, 1946. 42. sz. 30
