Levéltári Szemle, 63. (2013)
Levéltári Szemle, 63. (2013) 1. szám - MÉRLEG - GYARMATI GYÖRGY: Kísértő közelmúlt avagy a rendszerátalakítás egyik deficitje. (Sáfár Gyula)
Mérleg 81 típusú iratokkal való összevetés. Igaz ugyan, hogy az állambiztonsági szervek a rendszer nemkívánatos jelenségeit vizsgálva az események negatív tónusát rögzítették, de mennyivel hitelesebbek a kozmetikázott, pozitív képet mutató párt-, tanácsi, tsz- és egyéb iratok – teszi fel a kérdést. Tulajdonképpen mindkét esetben korrigálni kell, csak különböző előjellel, hogy való- sabb képet kapjunk. Az ügynökjelentéseknek és a részben belőlük készített állambiztonsági tá- jékoztatóknak két fontos vetülete is van. Egyrészt ezek is tartalmaznak torzításokat, hazugsá- gokat, másrészt hangulatjelentéseknek is tekinthetők, mivel olyan információkat is tartalmaznak melyek a „hivatalos nyilvánosságban” nem jelentkezhettek. Lényeges adalék, hogy a Történeti Levéltárban őrzött iratok 81%-a, a rendszer áldozatairól szól. Ide sorolhatók a különböző vizsgálati dossziék anyagai, figyelő és „környezettanulmány” iratok, valamint az ügynökjelentések is. Amiben különböznek az itt őrzött dokumentumok a más levéltárakban őrzött iratanyagtól az az, hogy meglehetősen kicsi a működési iratok aránya (12%), de még az ügynökről és SZT tisztekről levéltárba került iratokkal együtt sem teszi ki az iratanyag 20%-át. Érdekes példa erre, hogy a Rákosi-korszak politikai rendőrségének működési iratai beleférnének egy nagyobb aktatáskába, ezért sem lehet ennek intézménytörténetét az itt őrzött iratok alapján rekonstruálni. Az iratok forrásértékével kapcsolatban még egy fontos megállapítás emelhető ki, az iratok eddig nem eléggé hangsúlyozott társadalomtörténeti vetülete. A politikai rendőrség lényegi feladata volt azoknak a társadalmi önszerveződéseknek szemmel tartása, melyek a rendszer jellegéből adódóan illegitimnek minősültek. Ezekről érdemi információkat találhatóak az ügynökjelenté- sekben. Elmondható, tehát, hogy „»a másik Magyarország« társadalomtörténetének feltárásá- hoz a primer források többsége” az állambiztonsági szervek irataiban található. Ugyanez vonatkozik az 1956 kapcsán megtorlás céljából összegyűjtött dokumentumokra is. Az egyes beszámolók reflektálnak (címükben is) a levéltárat, illetve az iratokat érintő közéleti eseményekre. A 2005-ös esztendő az ügynöklisták évadja volt. Az ügynökazonosítás a levéltár alapfeladataiból adódik, a média által feldobott különböző kétes eredetű ügynöklisták keletkeztetői nem a Történeti Levéltárban keresendők – szögezi le a szerző. Több tanulmányban is kitér a szerző a törvényi szabályozás késlekedéseire és annak következetlenségeiből adódóan a helyzet kuszaságára. A múlt feltárásával kapcsolatos törvényi rendezésre 1996-ban került sor. A késlekedésben az is közrejátszott, hogy a megszülető politikai pártok mindegyikében voltak olyanok akik – ahogyan a szerző fogalmaz – „nem megfigyeltként” kapcsolatban álltak a múlt rendszer állambiztonsági szerveivel. Ráadásul az 1996-ban létrehozott törvény egybevonta az állampolgárok információs kárpótlását, a közéleti szereplők átvilágítását és a történeti feltárást. Így a funkcionálisan különböző tárgyköröket összehozó törvény önmagában hordozta az ellentmondásokat. Ez a törvény még nem engedte meg, hogy a megfigyelt a rá vonatkozó információkon túl megismerhesse a róla jelentő ügynök nevét. Ezt csak a 2003. évi III. törvény engedélyezte. A jogszabályi ellentmondások következtében a tárgykör – szerző már idézett megállapítása szerint – egyre inkább „rendszerváltási deficitből” „demokrácia deficitté” vált. Felmerül a kérdés hányan működtek együtt az állambiztonsági szervekkel a kommunista rendszerben, egyszóval hány ügynök működött a korszakban, illetve ezek közül mennyit lehet teljes bizonyossággal azonosítani? A válasz a kérdésekre a következő: a teljes egykori ügynöklétszám mintegy kétszázezer főre tehető, ebből a Történeti Levéltárban ötven-hatvanezernyi személyhez köthető valamilyen részadat. A jogszabályi kritériumok szerint az iratok alapján teljes bizonyossággal azonosítható ügynökök száma tízezer körülire becsülhető. Több iratfajtában felelhető részadatok összevetése és megfeleltethetősége szükséges egy-egy sikeres ügynökazonosításhoz. Lényegében az ügynökök mintegy 60%-áról nincs semmilyen adat, a maradék 40% zöméről is csak – mint láttuk – valamilyen részadat került be a levéltárba. Az irathiányok miatt is – a keresett ügynökök mintegy harmadát sikerült azonosítani. 2003 és 2008 között az állampolgári kérelmek esetében 37%-os, a kutatói kérelmek esetében 31%-os volt a találati arány. Az állampolgári kérelmek esetében például 5661 megkereséshez 20 911 iratot kellett átnézni a kü- lönböző ügynökökhöz tartozó azonos fedőnevek miatt. Ez az adat is érzékelteti az azonosítási
