Levéltári Szemle, 63. (2013)
Levéltári Szemle, 63. (2013) 1. szám - MÉRLEG - GYARMATI GYÖRGY: Kísértő közelmúlt avagy a rendszerátalakítás egyik deficitje. (Sáfár Gyula)
Mérleg 82 munka nehézségeit. 2003 és 2008 között tehát állampolgári kérelemre 2117, kutatói igényre pedig 3332 ügynököt azonosítottak. Az ismétlődések miatt azonban a két számot nem lehet mechanikusan összeadni, a szerző megállapítása szerint az 5449 azonosítást mintegy a felére, harmadára kell redukálni. A tulajdonképpen kudarcba fulladt átvilágítás pótlékaként is értelmezhető a historikus múltfeltárás. Ennek érzékeltetésére képet kapunk a 2003 és 2007 között azonosított ügynökök szociológiai megoszlásáról. Ebből kitűnik, hogy a kutatói igényekre azonosított ügynökök 26%-a a klerikusok, 45%-a a diplomások köréből került ki. A társadalom zömének aránya csak 29%. A társadalmi megoszlás és a kutatói megoszlás összevetéséből kiderül, hogy a csekély társadalmi arányú klerikusokra összpontosult a kutatói érdeklődés egynegyede, a kutatók fele az 5%-os társadalmi arányú értelmiségiekkel foglalkozott, míg a társadalom zöme csak 29%-os kutatói figyelemben részesült, 1956 ellenére is. Ennek több olvasatát is megadja a szerző. Ebből csak azt emelném ki, hogy az ügynökvadászat, „a lusztrációt pótló média-történészkedés” azt a látszatot kelti, hogy az ügynökök voltak a múlt rendszer kulcsfigurái, ezzel mintegy elfedik a volt politikai vezérkar, pártelit felelősségét. Az Iratprivatizálás – avagy a közelmúlt jövője című írás a Történeti Levéltár 2010. évi munkájáról szólva főként egy kormányzati illetékes szavaira reflektál, mely szerint eredetiben viszszaadandók az egykoron megfigyelteknek az iratok, melyeket illegitim módon keletkeztettek. Annak idején a levéltáros társadalom egésze értetlenkedett ezen a kijelentésen, én személy szerint arra gondoltam, hogy ez egy komolytalan, a következményekkel nem számoló felvetés. Gyarmati György a jogi akadályok felsorolásával kezdve, levéltárosi és történészi ellenérvekkel tulajdonképpen szétszedi ezt a javaslatot. Csak egyszerű ellenpéldát idézve, ha például egy iratban több szereplő fordul elő, akkor ki viszi el az eredetit? Nem beszélve arról, hogy az iratok visszaadása teljesen ellehetetlenítené a történészi múltfeltáró munkát. A kötet második (kisebb) blokkjában szereplő írásokból, Rainer M. János „Jelentések hálójá- ban. Antall József és az állambiztonság emberei, 1957–1989” című kötetről írt recenzióban olvasható fontos megállapítást emelem ki. Önmagában döbbenetes, hogy id. Antall Józsefet huszonöt, ifj. Antall Józsefet harminc évig figyelték, a rájuk állított ügynökháló pedig közel harmincfős volt. Mindezek ellenére egyikük ellen sem indult büntetőeljárás. A társadalom megfigyelését a korszakban tízezres nagyságrendű hálózattal végeztették – ahogy az Antall példa is mutatja – tulajdonképpen semmi hozadék mellett. A szerző megfogalmazása szerint a megfigyelések költségfinanszírozás tekintetében pénznyelő automatára emlékeztetnek. A Ká- dár-korszakban a korábbi ÁVH „párt ökle” felhatalmazás inkább a „párt szeme-füle” funkcióra redukálódott. Egyre kevesebb ügy került nyomozati szakaszba, tulajdonképpen az állambiztonsági szervek energiáját saját fontosságuk bizonyításkényszere emésztette fel, ezzel együtt egyre kisebb hatékonysággal működtek. Összegezve a kötet írásai az információs kárpótlás folyamatát mutatják be, előtérbe állítva a Történeti Levéltár szerepét, munkáját ebben a folyamatban. Megállapítható, hogy az informá- ciós kárpótlás sokkal összetettebb, fontosabb kérdés annál, ahogyan a közéletben nem ritkán ügynökkérdéssé, ügynökvadászattá redukálva megjelenik. Miközben Gyarmati György írásai hűtik a napi politikai izgalmakat, az előzőeknél érdekesebb és mélyebb távlatokat nyitnak. Sáfár Gyula
