Levéltári Szemle, 63. (2013)
Levéltári Szemle, 63. (2013) 4. szám - LEVÉLTÁR PEDAGÓGIA - VÁGOLA ÉVA: A tanórán kívüli oktatás és az élménypedagógia pszichológiai, pedagógiai szempontjai és előnyei
A tanórán kívüli oktatás és az éménypedagógia… 65 tünkbe idézzük Szabó Magda Abigél című regényét (vagy az abból készült filmet), azonnal képileg is előttünk van a Matula Leánynevelő Intézet légköre, mely ékes példája a herbarti szigornak. A mai korszellem más didaktikát kíván, de az iskolák a frontális oktatásra vannak berendezkedve, melynek körülményei determinálják a herbarti tanítási módot. Szerencsére a pedagógusok többsége nyitott egyéb oktatási formák alkalmazására is, ami lágyít a tekintélyelvű mindennapokon. Ezen a területen kínálkozik az első lehetőség a közgyűjtemények számára. Amit az iskolában nem lehet megtenni, azt át lehet élni az iskolán kívüli oktatásban szerepet vállaló intézmények foglalkozásain. Így ezek, jótékonyan és hatékonyan kiegészítik egymás munkáját. A 20. század már kínálja azokat a didaktikai módszereket, amelyek a közgyűjteményi intézményekben kiválóan alkalmazhatók. A frontális oktatási mód az életkoruknál fogva mozgékony, cselekedni, játszani vágyó, beszédes gyerekeket mozdulatlanságra, hallgatásra, hosszú ideig tartó folyamatos figyelésre ítéli. A reformpedagógia hívei már a 20. század elején a hallgatás és leckefelmondás intézményes gyakorlatát akarták megszüntetni. Két szellemi irányzat „katalizálta” a folyamatot: a pragmatizmus és a gyermektanulmányi mozgalom. A 19. század végén a gazdasági fellendülés és a pragmatizmus eszméje új emberideál kialakulásának kedvezett, amely szerint a 20. század embere szabad individuum lesz, aki szabadon cselekedhet és választhat, mert már nem kötik születési előjogok, és nem gátolják születési (osztálybeli) hátrányok. Karrierje tehetségétől függ. Az állandóan változó világban képes érvényesülni, egzisztenciát teremteni. Ennek a korszellemnek legmegfelelőbb pedagógiát Dewey alakította ki Amerikában, melynek elemeit a mai napig használjuk. John Dewey amerikai filozófus (1859–1952) a Pedagógiai hitvallásom és az Iskola és társadalom című műveiben már 1897–1899-ben a következő dilemmából indult ki: mivel nem tudhatjuk pontosan megjósolni, hogy milyen lesz a civilizáció húsz év múlva, ezért lehetetlen a gyermekeket konkrét helyzetekre felkészíteni. Jövőre nevelni csak úgy lehetséges, ha megtanítjuk, hogy ura legyen önmagának, tehetségét alkalmazni tudja, gyors, hatékony cselekvésre legyen képes, ezért a gyermeket az életre kell felkészíteni! A 19. század végén Dewey kritikája is az volt a Herbart-féle könyviskolával szemben, hogy az ismeretek sulykolásával egyoldalúan a memóriát fejleszti. A gyermekek „előre gyártott” ismereteket visszhangoznak. A tanuló tehetetlen és kiszolgáltatott, nem tudja befolyásolni, hogy őt érdeklő ismereteket szerezzen, mert a tanárok előre eldöntötték, mit kell tudnia. Ma már tudjuk, hogy így a gyermek a „rejtett tantervvel” a „tanult tehetetlenséget” is elsajátítja, vagyis azt az önreflexiót, hogy nem lehet alakítója életének, hanem csak végrehajtója az elvárásoknak, ami képtelenné teszi a felnőtt életben való érvényesülésre, a konstruktív életvezetés kialakításá- ra. Dewey ezzel szemben olyan iskolát képzelt el, ahol a tanulók nem kapnak mindent ké- szen, hanem erőfeszítéseket kell tenniük az új ismeretek megszerzéséért, hiszen az életben sem állnak rendelkezésre maguktól a tudnivalók. Tehát az ismeretszerzés képességének megtanítása a korszerű iskola alapvető feladata – mondta. A cselekvésre épülő feladatokban gyakorlati problémahelyzetekkel szembesülnek a diákok, melyek megoldására önállóan hipotéziseket kell alkotniuk. Azokat gyakorlatilag ki kell próbálni, hogy megtalálják a helyzet megoldását. Ezzel életszerű tudásra tesznek szert az oktatás során és fejlődik – az életben oly fontos – problémamegoldó képességük. Így válhat belőlük cselekedni tudó felnőtt. 3 Ilyen módszerek alkalmazására kiválóan alkalmasak a közgyűjtemények. Dewey iskolamodellje – amit 1896-ban meg is valósított Chicagóban – újszerű, és stílusosan a „jövő 3 P UKÁNSZKY B ÉLA – N ÉMETH A NDRÁS : Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Bp. – Szeged, 1998. 486 – 490.