Levéltári Szemle, 63. (2013)

Levéltári Szemle, 63. (2013) 4. szám - LEVÉLTÁR PEDAGÓGIA - VÁGOLA ÉVA: A tanórán kívüli oktatás és az élménypedagógia pszichológiai, pedagógiai szempontjai és előnyei

Vágola Éva 64 gusok hangsúlyoztak és dolgoztak ki. Ezek a módszerek jól integrálhatók az élménypedagógia égisze alá, és kiválóan megvalósíthatók a közgyűjtemények foglalkozásain. Persze,

nem szabad elfelejtenünk, hogy nem minden tananyagrész tanítható meg reformpedagógiai

módszerekkel. Éppen ezért válnak az iskolákban zajló, hagyományosabb módszereket lehetővé tevő oktatás fontos és hatékony kiegészítőjévé a közgyűjtemények élménypedagó-

giai órái. Ha észrevesszük és meg is fogalmazzuk, hogy valamilyen folyamat egyoldalú, akkor a

változás érdekében létrejön a változtatás igénye, és elkezdődik a fejlődés. Nem volt ez

másképp a pedagógiában sem. Azok a remek módszerek, amelyek a mai, modern, élményt

nyújtó oktatás alapelemei, először a klasszikus iskolai berendezkedéssel szemben fogalmazódtak meg. Érdekes áttekinteni az elmúlt száz-százötven év pedagógiai és pszichológiai

reformelképzeléseit és tudományos vizsgálati eredményeit. Ha ezt megtesszük, talán rá-

csodálkozunk arra, hogy némely tanítási mód milyen korán megfogalmazódott, de az általános gyakorlatban szinte csak most kezdik alkalmazni. Lehet, hogy egy-egy elméletalkotó korban egyes túlzásnak tűnő ötletnek, nézetnek nem jósoltak hosszú életet, mára mégis alkalmazott, sőt követendő módszerekké váltak. A mindig megújulni kényszerülő pedagógiában folyamatosan újabb és újabb kihívásokat támasztanak a tanulói sajátosságok, igények,

a modern elvárások és a „korszellem”, amely például az áttekintett kerettantervekben fogalmazódik meg. Az élménypedagógia tehát ma már bátran meríthet a reformpedagógia és a pszichológia adta tudásfolyamból, amelyek az életvezetésben szükséges készségek és képességek

teljesebb körű fejlesztését is lehetővé teszik. Hogy lássuk, milyen folyamat vezetett idáig,

vessünk egy pillantást az iskolai oktatással szemben megfogalmazott bírálatokra, hiszen a

formális oktatásban részt vállaló intézményeket a múltban és részint a jelenben is bizonyos kritika éri, és ez az az alap, ami talajt kínált a reformpedagógia felvirágzásához. Az egyik

leggyakoribb kifogás, hogy a didaktikai módszerek hagyományosan egyoldalúak, mert első-

sorban a kognitív képességeket, a gondolkodást, a figyelemtartást, az emlékezetet fejlesztik.

A szocializálódás és az érzelmi intelligencia fejlődése az esetek nagyobb hányadában spontán módon megy végbe. A tananyag elsajátításában nem vesz részt minden érzékszerv. A

gyerekek passzív befogadók az iskolában, ahelyett, hogy építve a természetes kíváncsisá-

gukra cselekvő felfedezőkként lennének jelen. És folytathatnánk… Valójában már a 19.

században kezdtek megfogalmazódni az oktatást illető kritikák és alternatív válaszok. Johann Friedrich Herbart (1776–1841) iskolakoncepciójának ellenpontozásaként jöttek létre

azok a reformelképzelések, amelyeket ma egyre gyakrabban beemelünk az oktatás, nevelés

gyakorlatába. Ő volt a frontális didaktikai módszer megalkotója. Nem véletlen, hogy modellje gyökeret vert a közoktatás talajában, hiszen a felvilágosodás korában kétségtelen érdeme éppen az volt, hogy oktatásmódszertana és tantervelmélete szabályos rendet vitt az

addig leginkább „ötletszerű” oktatási folyamatba. Ugye, mindannyiunk számára ismerős:  az előre elkészített tanterv, pontos tanmenet;  naprakész tananyag és órarend;  szabályos időközönként váltakozó tantárgyak;  csengőszótól csengőszóig, majd a tanár által adott szünet;  nehéz, elmozdíthatatlan padok;  föléjük emelkedő katedráról lenéző, pálcával fegyelmező, parancsoló tanító. Mindezt neki köszönhetjük. Személyes életvezetését „aszketikus” erkölcsi értékek tiszteletben tartása jellemezte. Ez a szigorúság tükröződik nevelési elveiben is. Ha emlékeze-