Levéltári Szemle, 63. (2013)
Levéltári Szemle, 63. (2013) 3. szám - HISTORIOGRÁFIA - KATONA CSABA: Montaillou és Santena: Néhány gondolat a mikrotörténelem két klasszikusáról és (főleg) egyebekről
Katona Csaba 38 lyok mögött rejlő, a valós viszonyok rendszerét feltáró, már-már durván realista, „életszagú” világ tárul fel. A mozaikokból összeáll egy plasztikus kép, szokatlanul erősnek ható színekkel rajzolva meg a középkor nyers mindennapjait. Jellemző, hogy a lokális hatalom, a helyi kiskirályok, a Clergue-testvérek számos vétsége és visszaélése is napvilágra kerül: a „nagy hatalom”-tól való félelem teszi sebezhetővé és kiszolgáltatottá a „kis hatalom” helyben rettegett letéteményeseit. A karakteres kép ereje a források adatgazdagsága mellett bőségesen táplálkozik Le Roy Ladurie frivol elemekkel tarkított, eleven fogalmazásmódjából is. A szerző oldott nyelvezeten ír műve egy-egy részében: az erős, helyenként már-már a bulvársajtó hatásvadász elemeit felvillantó (pl. kékvérű nimfa), de a hagyományos történetírás sokszor valóban szükségtelen merevségét mindenesetre nagy vonalakban sem tükröző fogalmazásmód azonban kétélű fegyver: amennyivel közelebb áll témájához és amennyire „eladhatóbbá teszi” tárgyát, annyival könnyebben kínál támadási felületet, mondván, hogy a felszínesség jellemzi a munkát. S ahogy azt Klaniczay Gábor is megjegyzi recenziójában: nem feltétlen ezért, ám tényleg az jellemzi. Ez pedig szomorú. Szomorú, mivel túl a konkrét munkán, az egyik gyakori támadás, ami a társadalomtörténet művelőit éri a „másik oldalról”, hogy felszínesek és nem tisztelik forrásaikat. 11 Kár ezt visszaigazolni, annál is inkább, mert ez a vád aligha érheti pl. a „másik oldal” képviselői közül – hogy olyan neveket említsek, akik már nincsenek köztünk – Szakály Ferencet vagy Engel Pált, akiknek forrásismerete több mint imponáló volt. Természetesen a „mainstream” összes képviselőjére sem igaz, hogy mindig kikezdhetetlenül pontosak, de általában véve azok legalábbis pontosabbak. Meglehet, ez épp az érme másik oldala, tekintve, hogy sokan közülük képtelenek elszakadni bizonyos forráscsoportoktól, illetve azok egyoldalú, kiépített útvonalú, ergo kényelmes megközelítésé- től és feltárásáról; ám dőreség lenne elvitatni, hogy a szükséges forráskritika mégiscsak erény egy történésznél. Kissé részletesebben: Le Roy Ladurie alapvetően a kora újkor kutatója. Ezzel együtt nem hagyta veszni e roppant értékes forráscsoportot, bár ahogy Klaniczay Gábor is hangoztatja, lefordított, kiadott források alapján írt, vagyis csupán áttételesen került kapcsolatba a dokumentumokkal. Ez pedig a hagyományos mediaevisztikában elképzelhetetlen, ti., hogy a történész ne tudja elolvasni, ne vegye kézbe az eredeti forrást. Ennek jelentőségét aligha kell hangoztatnom. De a felszínesség biztos jele, hogy a kollégák neve – a hivatkozott irodalomban – is többször tévesen szerepel. Ez ugyancsak megengedhetetlen, és nem vet jó fényt a szerzőre, a bizalom megtörik, kételyek ébrednek a munka egésze iránt. Nem szeretnék azonban igazságtalan lenni, Emmanuel Le Roy Ladurie-vel. Ezért kis kitérőt téve, itt hadd utaljak arra a szerzőre és művére, aki számomra a mélypontot jelenti e szempontból. Ez Robert Darnton és híres műve, A nagy macskamészár- 11 Lásd pl. „A társadalomtörténeti ismeretek hiányosságait mutatja, hogy a bibliográfiában mindössze egyetlen releváns társadalomtörténeti munka szerepel, ám láthatóan ez sem hagyott mély nyomokat a szerzőkben, amit többek között az is bizonyít, hogy még a címét sem sikerült pontosan leírni. A szerzők ezzel erősítik azt a posztmodern munkákkal szemben gyakran megfogalmazott vádat, miszerint azok nem veszik komolyan a forrásaikra való hivatkozást.” NAGY-CSERE ÁRON: A múltfeltárók esete a posztmodernnel. Betekintő, 2. évf. 2008. 2. sz. http://www.betekinto.hu/Default.aspx?cikkId=88 [2008. októberi l e töltés].
