Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 1. szám - KECSKEMÉTI KÁROLY: Levéltár és emlékezet. Levéltári paradoxonok

Kecskeméti Károly ménynek és közösségnek létérdeke volt az adománylevelek és egyéb akták (végrendeletek, felmentő ítéletek, számadások, határjárások stb.) megőrzése. A középkori várost nem kellett szankciókkal fenyegetni, hog)' gondoskodjék iratainak biztonságáról. Büntetni az oklevélhamisítókat kellett. Majd megjelennek az iratok hitelességét garantáló intézmények: a közjegyzők is. (A magyar korona országaiban, a káptalani és a konventi hiteles helyek látták el ezt a funkciót.) így halmozódtak fel ezrével azok az irategyüttesek, amelyek az utolsó 200 év során kerültek közlevéltári (esetleg könyvtári kézirattári) őrizetbe. Ellentétben a krónikákkal és visszaemlékezésekkel, a levéltári iratanyag nem az utókor tájékoztatásának, hanem konkrét folyó ügyek elintézésének érdekében készült és készül ma is. De ezer, ötszáz, száz vagy húsz évvel keletkezése után, a kutatóteremben a hatósági tevékenység végterméke nyersanyaggá válik, a kutatás nyersanyagává. Forrásértéke végtelen, attól függően, hogy a kutató mit fedez fel benne, és milyen más forrásokkal kombinálja. A tihanyi alapítólevél I. Endre és a bencés rend közötti kapcsolat dokumentumaként készült, egyszersmind a legrégibb magyar nyelvemlék és a 11. századi gazdálkodás, életforma, társadalmi szerkezet, toponímia, stb. megértéséhez nyújt biztos támpontokat. A levéltárak létoka (raison d'etre), tevékenysége és sajátos intellektuális szerepe ezen a paradoxonon alapul. A paradoxonoknak ezzel még nincs vége. A művelt közönség, a francia Nagy Évszázad honnéte homme-\?L bizonyára meglepődik, ha felfigyel arra, hogy milyen szétszórt, szegényes és hiányos a szakirodalom a levéltárak történetéről, holott a szakma hivatása az, hog)' biztosítsa a történelmi emlékezet és kontinuitás fennmaradását. A könyvtártörténet virágzó diszciplínává fejlődött, a téma irodalma olyan gazdag, hogy szakkönyvtárakat igényel, és specializált antikváriusoknak ad megélhetési lehetőséget. A levéltártörténeti bibliográfia, néhány igényesebb monográfiától, nem túl bő, általában egy országról szóló szintézistől és lexikonok valamint enciklopédikus igényű kiadványok fejezeteitől eltekintve, szűk témákat taglaló, folyóiratokban, kongresszusi aktákban, tanulmánykötetekben és Festschriftekben megjelent cikkeket tartalmaz. Az így rendelkezésre álló publikált anyag természetesen lehetővé teszi az érdeklődőknek, hog)' kövessék a levéltárak történetét az ókortól a 21. századig, ám mégis megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy ez a bibliográfiai szegénység a levéltárak ma oly sok országban tapasztalt nehéz helyzetének egyik, talán nem is mellékes oka. A képviselők, miniszterek, államtitkárok, bírók, kormánytisztviselők, diplomaták, bankárok, jogtanácsosok és újságírók, tehát mindazok, akik beleszólnak az egyes országok ügyeinek intézésébe, formálják a közvéleményt és szerepelnek a nemzetközi fórumokon — tisztelet a kivételnek — nem sokat tudnak a levéltárakról. A könyvtárakat ismerik már gimnazista vagy egyetemista koruk óta, a múzeumokat és kiállításokat, diákéveik befejezése után is látogatják, hivatalosan vag)' családilag, otthon és külföldön, de a levéltárakról, legfeljebb ha hallomásból tudnak egyet s mást. Politikai körökben pártállástól, nemzetközi szervezetekben az adott geopolitikai súlytól avagy helyzettől függetlenül - legyen az adott hozzászólás barátságos avagy elutasító — még akkor is, ha az nem süllyed az „ugyan kit érdekel a poros papír" szemlélet nívójára, úgy fogják fel a levéltárügyet, mint a levéltáros lobby érdekszféráját. Tudom, hogy ilyenfajta értetlenséggel könyvtárosok és muzeológusok is találkoznak, de, szerencséjükre, nem olyan gyakran és nem annyi fórumon, mint a levéltárosok. Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hog)' míg a szomszéd területeken néha kemény csatákat kell vívni az ügyért, a levéltáros pálya örökös keresztes hadjárat, amely olykor-olykor bevesz ugyan egy erődöt, de a harcot másnap mégis újra kell kezdeni. 6