Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 4. szám - IN MEMORIAM - GAJÁRY ISTVÁN 1954-2012 (Breinich Gábor)

IN MEMÓRIÁM GAJÁRY ISTVÁN 1954-2012 Hónapok óta tudtuk, hogy csak egy vékony szál köti az élethez, s bár hétről hétre kevesebb lett a reményünk, mégis bíztunk a csodában, hogy ez a szál elég erős lesz megtartani köztünk. Csendes halála véget vetett a reménykedésnek, és most itt vagyunk együtt a végtisztesség megadására, a végső búcsúzásra. Majd negyven éve történt, hogy egy nyurga, szemüveges, fiatalember lépett be a levéltár ajtaján, és a kollégák hamarosan úgy érezték, mintha ez a kedves, készséges fiú mindig is ott lett volna közöttük, mintha csak egy régi családtag tért volna haza. A fiatal munkatársak, diplomások és reménybeli értelmiségiek között gyorsan szövődtek barátságok, szerveződtek közös programok, amelyek oldották, és színessé tették a hetvenes évek szürke világát. A filmklubok, a színház- és koncertlátogatások szervezőjeként nyitott volt a világra, a művészettörténettől a csillagászatig minden érdekelte. Számunkra is hamar kiderült kiemelkedő zenei műveltsége, a zene iránti rajongása. Ez meghatározó szenvedély volt az életében. A Városháza poroszsüveges boltívei alatt, az iratcsomók közötti félhomályban, szürke munkaköpenye zsebében mindig ott szólt az elmaradhatatlan Szokol rádió, rajta a befőttes gumival rögzített két lapos elem. Gyakran hallgattuk az Astoria szálló halljában rendezett rádiós zenei játékon István magabiztos válaszait, miközben a kollégái fedezték a lógását, melyet a főnökség is csendes elnézéssel kezelt. Van közöttünk olyan, aki máig őrzi az akkor tőle kapott nyeremény lemezt. Szárnypróbálgatásként afféle belső önképző kör is működött akkoriban. Ki-ki érdeklődési területének érdekességeiről tartott előadást. O Albán Bergről beszélt, akiről lényeges és mély dolgokat mondott, közel hozva hozzánk zenéjét. De nem szeretett szerepelni, ez távol állt személyiségétől. A következő alkalommal inkább már csak bekapcsolta a lemezjátszót, hogy hallgassuk azt, amit fontosnak érzett. Többen bíztatták, lépjen tovább innen, foglalkozzon inkább a zenéhez kötődő munkával, hiszen ebben annyira nagyszerű volt. O azonban kitartott a levéltár mellett. Talán magához kötötte az a szellem, amely ott körbe vette? Tagja volt egy kis közösségnek, ahol biztonságban érezte magát, amely menedéket adott politika által űzött embereknek, kiváló tudósoknak, gyakorló papnak, volt teológusnak, vagy akár kallódó csodabogaraknak egyaránt. Mert a valahová tartozás vágya, a baráti kapcsolatok iránti igénye mindig erős volt benne, ezekben a kapcsolatokban élt igazán. Emlékszem nagyon aggódtunk miatta, amikor az ötven kilós vékonydongájú fiút elvitték katonának, és meglepetésünkre minden baj nélkül átvészelte a két évet, végigkubikolva a paksi erőmű építkezését. 91