Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 4. szám - IN MEMORIAM - GAJÁRY ISTVÁN 1954-2012 (Breinich Gábor)

IN MEMÓRIÁM Eközben már az ELTE levelező tagozatán tanult, és 1983-ban magyar és könyvtár szakon szerzett diplomát. A levéltárban kiváló kollégáktól tanulhatott, akik a szívesen osztották meg vele tudásukat és támogatták első önálló kezdeményezéseit. Minden munka és feladat tanulási lehetőség volt számára, s rövid idő alatt így vált a rábízott iratok igazi gazdájává. Nagy lelkesedéssel vágott bele a külföldön őrzött magyar vonatkozású iratok feltárásába, lengyel, horvát, csehszlovák levéltárakban végzett kutatásokat, és megszülettek az első publikációi is. Nem csak a szakmai előmenetelének örülhetett. 1982-ben megnősült, majd néhány év múlva apa lett, boldog, lányára büszke apa. Ám a későbbi években valami megtört benne, és megváltozott. Nehéz emberré vált, aki nem találta a helyét, aki a korábbi cselekvő optimizmus helyett kissé kiábrándult lett, és elsősorban magával szemben igen szkeptikus volt. Befelé fordult, s rezignáltán egyre inkább csak nézte az életet, mintsem hogy élte volna azt. A lélek baját a test sem viseli el sokáig következmények nélkül, egészsége megromlott, és ez még borúsabbá tette kedélyét. A zene maradt meg számára mentsvárként, és az, hogy dolgozhatott. Munkáját szolgálatnak tekintette. Akkor élénkült fel és felejtett el minden mást, ha másoknak segíthetett. Sok levéltári kutatónak adta át tudását, tapasztalatait. Nem csak a holtponton segítette át a kutatásukban megakadókat, hanem igyekezett az arra érdemesnek ítélt kutatók szemléletét is formálni, hogy sikeresebbek lehessenek. Sokuk számára ő volt az első kapocs a levéltárhoz, akihez később is visszajártak, baráti segítségét élvezve. Saját feladatának érezte a levéltár munkatársi közösségének alkalmankénti összefogását is. Minden év vége felé együtt ünnepeltek a kisgyermekes családok, és ő mindig tudta, hogy melyik gyermek ajándékcsomagjába mi kerülhet, melyik kicsi lisztérzékeny, vagy melyik nem ehet cukrot. Odafigyelt mindannyiukra, és együtt örült velük. Füst Milán Este van Mire rám mutatnál: nem vagyok. Akár a csillag mely lejut a tétovák előtt: olyan volt életem. Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét... Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság, E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér. ^ elrendeződik-e? — felelj rá, hogyha tudsz Nagy ívben esteledik körülöttem mindenütt. Az ég is tágul, gömbölyűbb a föld S mi apró-cseprő volt: felszjvatik. S egyetlen hang dong: hogy este van. S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, Mert jó valék. Mert rossz ne

m tudtam lenni... ama nagy parancsokat Nem törtem meg ha ingadoztam is... így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz S a borús ég is meghasad vigasztalásomul, — Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem... A messzeségben, ott, hol domborul a Csendes Óceán S mint órjás cet csillog a tenger háta, Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, — Hol többé semmi sincs. Ottferdén fordul el A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hírére tán Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ezjól esik. így lesz-e, mondd? — Felelj rá, hogyha tudsz 92