Levéltári Szemle, 62. (2012)
Levéltári Szemle, 62. (2012) 3. szám - Közgyűjteményi összefogással a szakmai megújulás reményében, beszélgetés KENYERES ISTVÁNNAL, az NKA Közgyűjtemények Kollégiuma elnökével (Horváth J. András)
Horváth J. András beszélgetése Kenyeres Istvánnal nemrégiben történt, nevezetesen, hogy a Közgyűjtemények Kollégiuma visszakapta a közgyűjtemény-specifikus könyvkiadás jogát, s az ehhez szükséges forrásokat is. Ez gyakorlatilag az évkönyveket, a közgyűjteményi periodikákat és a speciális kiadványainkat: a segédleteket, adattárakat, forrásközléseinket jelenti. Ha viszont valaki továbbra is valami más, szélesebb spektrumú kiadványt szeretne csinálni: egy tanulmánykötetet vagy monográfiát akar megjelentetni, annak továbbra is a könyvkiadási kollégiumhoz kell fordulnia. Ami a folyóiratkiadási kollégiumot illeti, most lesz az első pályázati időszak, s a könyvkiadás kapcsán adódtak is már bizonyos következtetések. A részben negatív tapasztalatok vezettek oda, hogy megszületett a döntés, amelynek értelmében visszakaptuk a könyvkiadás egy részét. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a kiírások esetében a másik két kollégium azért korántsem hagyta figyelmen kívül a mi sajátos igényeinket; ez tükröződik mind a folyóirat lapárbevétele, mind a terjesztési, mind az előfizetési kötelezettség tekintetében. Ha tehát megnézi valaki alaposabban a feltételeket, talál ott olyan pályázati pontot, ami kifejezetten a szakmai folyóiratokat preferálja, s a folyóiratkiadási kollégium vezetőjének ígérete szerint ők minden, a Közgyűjtemények Kollégium elődkollégiumai által eddig támogatott folyóiratot támogatni fognak. Azt gondolom tehát, hogy ezen a területen partnerekre leltünk. Nekem szemet szúrt abban interjúban, hogy mintha adott szervezeti és pénzügyi kereteketfölhasználva egy bizonyos fajta kis „kultúrpolitika" érvényesítésére lenne törekvés. Adott ugyebár egy meglehetősen megkérdőjelezhető minőségű tömegkultúra, amelyről a magyar értelmiségnek elég lesújtó véleménye van. Ez%el szemben viszont létezik egy igen összetett elitkultúra, amelynek, úgy vélem, a lehető legszélesebb körben való terjesztése - kicsit visszatérve a régi népművelő szerephez ~ l enn e egyik fifeladatunk. Jól olvasom-e ki a korábban megjelent interjú szövegéből, hogy egy ilyenfajta törekvés is rejlik a rendelkezésre álló anyagi erőforrások felhasználását illetően ? Kenyeres István: Jól látod, és örülök, hogy elég érthetően fogalmaztam. Nemcsak hogy lehetőség, de úgy gondolom, ez az egyetlen kiút. Azon kívül ez egyfajta szakmai kötelezettségünk is; fel kell tehát hagynunk azzal a szemlélettel, mely szerint a közgyűjteményeknek egyfajta bezárkózásban kell élniük. Ez jellemezte többé-kevésbé a múzeumokat, a könyvtárakat, s főként a levéltárak tevékenységét —, persze akinek nem inge ne vegye magára. Általában az az alaphelyzet, hogy van egy front office-unk, ami demonstratíve meghatározza a tevékenységünket, ez persze változó minőségű és nagyságrendű. Ez a múzeumok esetében az állandó meg az időszaki kiállítás, a könyvtáraknál az olvasóterem és a levéltáraknál is maximum a kutatóterem, onnan nem engedjük tovább az érdeklődőt. Emellett a kommunikációnk is meglehetősen passzív, igen sokszor egyoldalú. Szeretném, ha elhárulnának ezek az akadályok, illetve közelebb kerülne egymáshoz az átlag érdeklődő és a közgyűjteményi szakember. Ehhez persze az szükséges, hogy utóbbi reflektáljon a társadalmi kihívásokra. El kell végre fogadnunk, hogy egy modern infokommunikációs világban élünk; használnunk kell tudni a modern eszközrendszert. Reagálni kell arra, hogy felgyorsult az idő, az érdeklődők „pillanatok alatt" használható információkhoz szeretnének jutni; s amikor viszont a szabad idejüket akarják eltölteni nálunk, akkor tartalmas, a mai igényeknek megfelelő produktumokat várnak tőlünk. Ez nem csupán egyszerű megfelelési igény a részünkről, hanem ez az, amiért az állampolgárok voltaképpen finanszírozzák a közgyűjteményeket. Az NKA oldalról mi azt szeretnénk, hogy olyan produktumok jöjjenek létre, amelyek nem öncélúak, valóságos kulturális igényeket szolgálnak ki, ráadásul ezeket minél szélesebb körben. Vegyek egy példát a könyvtárosok gyakorlatából: ők már az óvodásokkal is elkezdtek foglalkozni, egészen az időskorúaknak szóló programok megszervezéséig. Azaz: a könyvtáraknak, múzeumoknak, levéltáraknak egyformán minden korosztály felé nyitottnak kell lenniük. Vagyis szakítani kell azzal a szemlélettel, mely szerint a levéltár küszöbét csak tizennyolc év feletti, egyetemista vagy már egyetemet végzett lépheti át. Ez a beállítódás régi probléma a mi szakmánk esetében: mindenki előtt ismert a levéltárügy történetéből, hogy létezett egykoron az a bizonyos akadémikus szemlélet, majd végbement egyfajta vita a levéltári használat társadalmi szerepköréről. A nemzetközi levéltári szakirodalomban ezt az ún. archival divide10
