Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 2. szám - MÉRLEG - ÓLMOSI ZOLTÁN: Egy nagyívű visszaemlékezés a múltból. Mester Miklós

Mérleg történtek állnak, de elkerülheteden volt, hogy ugyanakkor - kiegészítésképpen — tanulmányaim és főként átélt tapasztalataim alapján, a dolgok összefüggésének megvilágosítása végett, részben az előzményekről és a következményekről, vagyis az 1944. év előtd és az utána következő korszakról ne beszéljek." Történészi önvallomással folytatja beköszöntőjét, azaz tudatja velünk, hog)

1 szándéka szerint nemcsak emlékiratot, de történelmi munkát is ír, s történészi képzettsége is megnyilvánul az alábbi sorokban: „Kerestem a történelmi események okait, összefüggéseit, az emberi cselekedetek, az emberi tragédiák belső rugóit, de nem rendszeres, összefüggő történelmi művet írtam. Ezt szerettem volna megvalósítani, de sajnos, az én elnyomott életemben erre nem volt lehetőség. így most csak arra szorítkozom, hogy meglévő, adottságaimhoz mérten - bárkire vagy bármire való tekintet nélkül - egyéni meggyőződésem szerint illusztráljam, ahol tudom, mozaik figurákkal benépesítsem az általam ismert, két ellentétes magyarországi korszak történelmi épületének falait, az egész belsejét, a valóság jobb megismerése végett. Gondoltam a jövő történetírójára és egyszerű olvasójára egyaránt emlékeim megírásánál." Végül határozott szerzői utasítással zárja előszavát: „Az emlékiratot életemben nem szabad kiadni. Halálom után csak akkor kerülhet nyilvánosságra, ha már az érintett személyek közül alig él valaki. Tehát halálom után néhány évig még várni kell a kiadással. írásom bárhol megjelenhet, ahol nincs cenzúra. Szövegemen változtatni, ahhoz hozzáadni, vag}' abból valamit kihagyni tilos." Majd magyarázatot fűz hozzá: „Huszonhét évig hallgattam és valószínű, hogy még ezen túl is, életem végéig a hallgatást vállalnom kell. Tehát megvan az erkölcsi jogom ahhoz mindenki előtt, hog}- halálom után írásom minden változtatás nélkül jelenjék meg." A kötet leghosszabb, 228 oldal terjedelmű első fejezete a legértékesebb rész. Számos politikus életrajzát ez alapján árnyaltabban lehet megítélni. Különösen sokat foglalkozik Imrédy Bélával, akiről, mint ahogy a fejezet alcímében is megadja: „a holtakról nemcsak a jót, hanem a rosszat is megírtam". Ismert Imrédy Bélának Illyés Gyulával való jó kapcsolata, de ismeretségük kezdetéről itt olvashatunk először: „Az 1920-as évek végén Illyés Gvula, amikor több évi párizsi tanulmányi útja után visszatért Budapestre, nag}' nyomorban élt az édesanyjával együtt a főváros legszegényebb kerületében, az Angyalföldön, az Aréna úton. Sok töprengés után merész lépésre határozta el magát. Egyik napon délután elment a XI. Mányoki út 22. sz. ház elé. A házban lakott Imrédv Béla, a Magyar Nemzeti Bank igazgatója, köztudomás szerint nagyon művelt ember. Barsi szerint Illyés Imrédynek a hatalmát és a műveltségét egyaránt okosan figyelembe vette elhatározása megvalósításában. Mikor Imrédy délután napi munkájától hazatérve a ház elé ért, Illyés Gyula elszántan, de fegyelmezetten eléje állt és bemutatkozott. Kijelentette, hog}' ő fiatal magyar író és költő. Evekig élt Párizsban, jól beszél franciául, ismeri a francia és európai kultúrát. Jelenleg elviselhetetlen nyomorban él. Kérte Imrédyt, segítsen rajta. Imrédy másnapra berendelte Illyés Gyulát a Magyar Nemzeti Bankba. Beszélt vele és felvette tisztségviselőnek. A Magyar Nemzeti Bank a legelőkelőbb munkahelyek egyike volt a HorthyMagyarországon. Illyés Gyula olyan helyzetbe került, hog}' alkotni tudott és eg}' szép, kis tanyát is vásárolhatott magának Piliscsabán ideális erdei környezetben, az 1930-as években. Illyés Gyula, mint író és költő, valamint Imrédy Béla, mint pártfogó közt nem alakult ki olyan szellemi partnerség, mint mondjuk, Ady Iindre és Hatvany Lajos közt. De tény, hogy Illyés Gyula Imrédy árnyékában szabadon dolgozhatott és művei, főként a Puszták népe Imrédy Béla lelkivilágára nem maradt hatás nélkül." Illyés Gyula elment Imrédy népbírósági perére, de ott nem szólalt meg, nem tett tanúvallomást. Végül Mester Miklós maga is ítéletet mond Imrédyről: „Szerintem Imrédy a történelmi helyzetet |a német megszállásról és a zsidókérdésről, a zsidók deportálásáról van szó] nem ismerte fel. Hog}' miért, azt most megindokolnom még nem fontos. Én jelenleg csak a tény állapítom meg. Azt is merem megállapítani ma már az azután következő események alapján, hog}' ez lett volna az utolsó alkalom, hog}' ő akár egyszerű visszavonulásával vag}' nyílt szembeszállásával egyéni becsületét megmentse. Természetesen ezzel a legmesszebbmenő kockázatot is vállalnia kellett volna. De ez lett volna a végső pillanatban az egyetlen módja annak, hogy emberi tévedései ellenére is, mint államférfi a történelem előtt hu89