Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 2. szám - DISPUTA - „Levéltárak a nemzeti kultúra és tudomány szolgálatában” konferencia előadásaiból” - NAGY GYÖRGY: A levéltári értékek használata a médiában, avagy a betű tisztelete

„Levéltárak a nemzeti kultúra és tudomány szolgálatában" Disputa Vagy egy másik példa: hiába tudtam előre, hogy a Leuveni kódexben az Ómagyar Máriasiralom kézirata teljesen lekopott, és csak röntgensugárral látták, hogy eredetileg mi volt oda írva — de kézbe véve rögtön kiderült, hogy azért kopott le, mert ez volt a könyv utolsó oldala, és mivel nem volt (vagy elveszett) a hátsó borítója, mindig itt fogták meg a kisméretű könyvecskét! De ehhez nekem is kézbe kellett venni. És még néhány példa arra, amiről az előbb beszéltem: a műsorkészítő és a tárgy között kialakuló megrendülés, érzelmi kapcsolat. Amikor a kezembe vehettem egy Szent Istvánezüstdénárt, nem azok a nyilván nagyon fontos dolgok jutottak eszembe, amelyek a kutató számára természetesen kulcskérdések: hogy miért lándzsa látható rajta, meg miért a Regia Civitas feliratot vésték rá, vagy hogy a kereszt egyszerű vagy kettős, amiről a szakértők persze jó elvitáznak évtizedekig, hanem, hogy ez nem „olyan", mint egy régi tárgy', hanem ez a^. Éppen ezer évvel ezelőtt mondjuk a fehérvári piactéren egy ember ezt szorongathatta a markában, amikor egy lovat vett! Ez egészen megrendítő gondolat, beleszédül az ember! Ezt a megrendülést kell a műsorkészítőnek továbbadnia, mert a nézőt meg kell ragadni! A nézőre hatni kell — amihez erős impulzusok, érzelmek kellenek — és ehhez önök tudnak nekünk alapanyagot adni! Itt van például egy egyszerű levélke. Ezt a kutatók nyilván feldolgozták, mindent tudnak róla, a címzettről és az íróról egyaránt. Én is utánajártam, felkészültem belőle, tudtam, hogy Nádasdy Tamás, (az ország egyik legműveltebb, de nem túl jelentős birtokkal rendelkező főura) miért vette feleségül 35 éves korában a 11 éves, írástudatlan, ám dúsgazdag Kanizsai Orsolyát, és miért érte el, hogy a király fiúsítsa az ő kis feleségét. Tipikus érdekházasság, ugye? Oké, ezt el lehet olvasni, meg azt is, hogy Nádasdy maga tanította meg írni-olvasni a kislányt, akinek Sárvárott eg}' álomkastélyt építtetett. De amikor az ember a kezébe vesz egy ilyen levelet, és beleolvas Nádasdynak a „Szerelmes Orsikám" kezdetű soraiba, vagy Orsolyáéba, aki „az ő édes villám-kovácsának" hívta az urát, akkor döbben csak rá, hogy ez a szükségszerűen érdekházasságként indult kapcsolat egy végtelenül megható és meleg együttlétté vált, egészen a lékai kripta közös koporsójáig. De ehhez ezeket a leveleket kézbe kell venni, és kicsit meghatottan szégyenkezni a levéltitok megsértése miatt... Vagy egészen másfajta élményt adnak Mikes Kelemen levelei, amelyekről sok mindent kideríthet előre a kutató. Tudtuk, hogy ez a 207 levél 207 darab, eredendően különböző méretű levélpapírként maradt ránk — akkor is, ha a szerzőjük soha nem küldte el őket - de mindenesetre levélformában maradtak meg. Egészen addig, amíg valakinek eszébe nem jutott, hogy a 207 levelet összefűzze egy könyvbe, és ehhez bizony egyformára vágták a levelekeA Néhol a belső margó nem elég széles, így a sorok első betűi nem olvashatók már el a fűzés miatt - szóval ez nem volt benne az előzetes felkészülésünkben, ezt ott kellett látni az egri Főegyházmegyei Könyvtárban. Sok mindent elmond - nem a levelek írójáról —, hanem a későbbi korokról, hogy mikor hogyan becsülték meg azt, ami ránk maradt... Van azért ebben a témában szívmelengető példám is: ez a vizsolyi templom graffitije, amit szerencsére nem vakoltak le, hanem úgy maradt, ahogyan valaki talán a 14-15. században odafirkálta. Mi persze nem emiatt voltunk ott, de nem lehetett nem észrevenni. így szól: quid hie stas, si non oras, rotius, exi foras - azaz: „Ki itt állsz, ha nem imádkozol, akkor fordulj meg, és menj ki"! Ugye, mennyi mindent elmond ez az önérzetes mondat arról, hogy a középkori ember hogyan vigyázott Isten házának a méltóságára! És persze az, hogy Vizsolyban rácsodálkoztunk erre a feliratra, megint csak arról szól, hogy az újságírónak, a tévésnek oda kell menni, közelről meg kell nézni, kézbe kell venni a forrásokat ahhoz, hogy valóban első kézből származó élményekhez jusson, és ezeket maga is élményadóként továbbítsa a nézőknek. Azt mondtam, hogy a nézőre hatni kell. Erre is egy példa: ha elmesélem, hogy Rákóczi titkosírással küldte szét a diplomáciai leveleit - ez nem egy túl izgalmas információ. De ha megmutatom a Hadtörténeti Levéltárban azt a kottát, amelyben minden egyes hang egy betűnek felelt meg, és az illetéktelenek egy ártatlan zeneműnek vélhették, legfeljebb a dallamát nem találhatták túl fülbemászónak - hát ez már megragadja a nézőt. 15