Levéltári Szemle, 61. (2011)

Levéltári Szemle, 61 (2011) 1. szám - Sz. KOVÁCS ÉVA: Néhány gondolat az egykori állambiztonság működéséről

SZ. KOVÁCS ÉVA NÉHÁNY GONDOLAT AZ EGYKORI MAGYAR ÁLLAMBIZTONSÁG MŰKÖDÉSÉRŐL (ELVEK, ESZKÖZÖK, AKCIÓK) Magyarországon a rendszerváltozáskor (1989—1990) nem hajtottak végre lusztrációt. Az újonnan megalakult, demokratikusan megválasztott parlamentre azonban ezzel kapcsolatban nagy politikai és társadalmi nyomás nehezedett. E kérdés rendezése érdekében született meg az adott parlamenti ciklus (1990-1994) utolsó napjaiban az 1994. évi XXIII. tv. - az ún. „átvilágítási törvény",

1 amelynek értelmében a magyar közszereplők (fontos tisztségeket betöltő személyek, politikusok, médiaszemélyiségek stb.) esetében azt kellett vizsgálni, hog)' kapcsolatban álltak-e az egykori állambiztonsági szervekkel, illetve részükre valamilyen tevékenységet végeztek-e? A törvény hatálya azonban csak az ún. „belső elhárításra" (besúgókra) terjedt ki, a többi területre, így a polgári és katonai hírszerzésre, kémelhárításra azonban nem. A törvény értelmében az átvilágítást végző bírói testületnek érintettség esetén az adott személyt tisztségéről való lemondásra kellett felszólítania, amennyiben ez nem történt meg, az eredményt nyilvánosságra kellett hoznia. Ügynöknek vagy érintettnek e törvény szerint azt lehetett és lehet ma is minősíteni, aki több kritériumnak együttesen is megfelelt, illetve megfelel. Ezek a következők: van saját kezűleg aláírt beszervezési nyilatkozata, adott jelentést, vag}' anyagi juttatásban részesült. Az „átvilágítás"

2 egy évtizedes folyamata szinte eredménytelenül zárult le, mivel a vizsgált iratanyag bizonyíthatóan hiányos volt, és így a kritériumok együttesen legtöbb esetben nem teljesültek, illetve ma sem teljesülnek. Az iratanyag hiányos voltának elsődleges okai az állambiztonsági munkát kísérő rutinszerű (lásd pl. Iratmegsemmisítési jegyzőkönyvek), illetve pánikszerű (pl. 1956-os események; Dunagate-ügy) iratmegsemmisítések. A kérdés tehát az, hogy szabad-e bizonyíthatóan hiányos iratanyagból igazságot szolgáltatni, illetve, hog}

7 mi vezérelte a törvényalkotót a kritériumok meghatározásánál? Az előbbi olyan jogi és erkölcsi kérdés, amire a válasz teljesen egyértelmű. Az utóbbi azonban már olyan politikai kérdés, aminek megválaszolása nem a jelen munka szerzőjének feladata. A múlttal történő szembenézésnek az „átvilágítás" azonban csak egyik része volt, hiszen a megfigyeltek, kárvallottak „információs kárpótlását" a fenti törvény nem rendezte. Erre csak a következő parlamenti ciklusban (1994—1998) került sor, amikor is a Parlament megszavazta az 1996. évi LXVII. törvényt,

3 és ezzel együtt létrehozta a Történeti Hivatalt, mint az egykori állambiztonsági iratok őrzőhelyéül szolgáló független intézményt, melynek feladatául adta az átvilágításokhoz az adatszolgáltatást, az áldozatok számára az „információs kárpótlást", valamint a múlt feldolgozáshoz szükséges tudományos kutatás biztosítását. A Hivatal akkori tevékenységét elsődlegesen az anonimizálási gyakorlata miatt, nagyon sok támadás érte, aminek szabályait azonban a fenti törvény írta elő, a munkatársak ebben az esetben csak jogalkalmazók voltak. Kérdés az, hogy mely adatokat kellett a szövegből kihúzni, s mi képezte a vita tárgyát? Az első, s talán a legtöbb támadásra alapot adó adat, amelyet az adott 1 1994. évi XXIII. törvény az egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről („Ügynöktörvény"). 2 ÁBTL 5.1. (1994-2005) 45,21 ifm. 3 1996. évi LXVII. törvény az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről szóló 1994. évi XXIII. törvény módosításáról (1996. július 3.). 3