Levéltári Szemle, 61. (2011)

Levéltári Szemle, 61 (2011) 3. szám - SZAKOLCZAI ATTILA: Vas Gál tanúsága - Bevezetés a peres iratok ötvenhat forrásaként való használatához

S Z" ko / c^a i Attila novista. Ha ezt elvitte a vizsgálati osztályra, akkor biztosan eljuttatta fia orvosi leleteit, amelyek igazolhatták beszámíthatatlanságát. A periratok narratív forrásai nem beszélik el a forradalom egy-egy eseményét, meg kell fejteni őket. Minden vallomást és vallomástevőt önmagában és a többi vallomáshoz és vallomástevőhöz, egyben az 1956-ban történtek és a büntetőeljárás egészéhez viszonyítva kell vizsgálni. A gyanúsítottak vallomásait csak akkor hasznosíthatjuk, ha a vallomástevőt magát megismertük (vallomásaiból és a jegyzőkönyvek mellett keletkezett iratokból), és ugyanez érvényes a tanúkra is, figyelembe véve a tanú és a gyanúsított, valamint a tanú és más tanúk, a tanú és a büntetőeljárás, a tanú és a vád tárgyává tett esemény, valamint a két történet (a vizsgálódás során körvonalazódó ötvenhatos és a megtorláskori) egésze közötti kapcsolatokat. Vagyis ha a peres eljárást magát is történetnek tekintjük, és akként kezeljük, méghozzá nem egyirányú történetnek, hanem olyannak, amelyben egy később keletkezett átformálhat, átértékelhet (netán átírhat) egy korábban keletkezettet, amely így új viszonyba kerül az őt megváltoztatóval. Olyan történetnek, amelyet alapvetően meghatározott az, amit keletkezésének (történésének) idején a szereplők tudtak vagy tudni véltek. Egy-egy elbeszélő-szereplő megnyilatkozásai sem követhetők lineárisan, folyton vissza kell térni a korábban keletkezett és olvasott szövegekhez, az egyes vallomások csak az összes ismeretében értelmezhetők. Biztonsággal pedig csak a tanúk (és ha voltak, a vádlott-társak) vallomásaival összevetve — ahogy Vas Gál története a Róna utcai fegyveres tevékenységről csak Szendefi tanúvallomásának fényében válik világossá. Ez általában érvényes a büntetőperekre, a megtorlás eljárásainak tanúvallomásai azonban jelentősen különböznek más perek tanúkihallgatásaitól. Az ezeket a koncepciós perekkel rokonító kiélezés ugyanis — amiről az ávós Szántó György beszélt már idézett 1956. októberi vallomásában - nem csupán a gyanúsítottaktól felvett jegyzőkönyvekre volt érvényes, hanem a tanúkihallgatásokról készült dokumentumokra is. Deák Béla mindkét vallomásában az áll, hogy a Wesselényi utcában gépkocsikat feltartóztató csoport fegyvertelen volt. Ez korábbi jegyzőkönyvéből csak közvetve derül ki (nem állította, hog}' a csoport fegyveresekből állt), de a vizsgálati osztályon készült egyértelmű ebben a kérdésben: „fegyver nem volt náluk". Ezzel szemben Hoffmann Leopold olyan szakszerűen és pontosan számolt be a csoport fegyvereiről, ahogy arra nyilván képtelen lett volna kihallgatója segítsége nélkül. Vagyis a tanú és a kihallgató alkut kötött: Veréb hadnagy nem utasította vissza hazugságként Hoffmann vallomását, hajlandó volt azt lényegében úgy jegyzőkönyvezni, ahogy a tanú elmondta, ennek fejében viszont a tanú hajlandó volt olyan dolgokat is saját vallomásaként aláírni, amelyek nem tőle származtak. Veréb hadnagy feladata és célja világos. Hoffmann vallomása miatt és alapján meg kell változtatni a másik tanú, Deák Béla vallomását, úgy, hogy alkalmas legyen a vád bizonyítására. Ehhez Deák rendőr együttműködése garantált volt. De kapható volt az együttműködésre Hoffmann is, akit szorult helyzetbe hozott, hogy vallomása ellentmondott egy szavahihető tanúénak, amire Veréb nyilván figyelmeztette. Lojalitásának bizonyítása érdekében nyilván nem tagadott meg olyan segítséget, amelyet nem látott különösebben ártalmasnak a (számára ismeretlen) gyanúsított szempontjából. Nem látta a csoportot lőni, tehát súlytalannak vélhette, hogy volt-e fegyverük, ezért hozzájárult a történet kiélezéséhez egy olyan új, látszólag általa elmondott körülménnyel, amely lehetővé tette a vád tárgyává tett cselekmény súlyosabb minősítését: Vas nem pusztán egy ellenforradalmi csoport, hanem egy fegyveres ellenforradalmi csoport tagjaként vagy vezetőjeként tevékenykedett. Különlegessé teszi a megtorlás eljárásait, hogy azokban nem, vagy alig volt érdektelen tanú, ami a kihallgatok számára megkönnyítette a jegyzőkönyvek céljaiknak megfelelő alakítását. Nem volt érdektelen Szendefi Pál, aki ugyanazt a (bűncselekményt követte el, amiért a Gyorskocsi utcába került Vas Gál. Olyan vallomást kellett tehát produkálnia, amellyel bizonyítja lojalitását (Vas ellen), de nem keveri bajba saját magát (a maga, következésképpen egyben Vas védelmében). Nem tekinthető érdektelen tanúnak Deák Béla sem, aki közvetve sértettje volt Vas 24