Levéltári Szemle, 60. (2010)

Levéltári Szemle, 60. (2010) 4. szám - FAZEKAS CSABA: A múltmegismerés jövője, avagy töprengés a 22. század történé-széről

FAZEKAS CSABA A MÚLTMEGISMERÉS JÖVŐJE, AVAGY TÖPRENGÉS A 22. SZÁZAD TÖRTÉNÉSZÉRŐL Nemrégiben doktorandusz hallgatóknak tartott órámon szóba kerültek a történeti megismerés jövőbeli lehetőségei, összefüggésben az elmúlt években lezajlott információtechnikai változásokkal. Az érdekes beszélgetés nyomán határoztam el a témával kapcsolatosan néhány töprengésszerű reflexió papírra vetését, ami akkor is érdekes lehet, ha olyan dolgot állapíthatok meg csupán, amelyeket egyébként mindannyian tudunk — vagy legalábbis érzünk. A történeti megismerés tudományával foglalkozó elméleti munkák minden bizonnyal átírásra szorulnak a következő évtizedekben.

1 A digitalizáció olyan mértékben alakította át az emberiség életét (a politika világától a gazdaságon át a hétköznapokig), hogy — ha igazán őszinték vagyunk — annak mértékét ma még legfeljebb megbecsülni tudjuk, pontosan felmérni, körülhatárolni nem. Az elektronikus levelezés és az internethasználat mintegy másfél évtizedes múltra tekint vissza, igazán tömegessé az ezredfordulót követően vált, és az emberiségre gyakorolt átalakító hatásoknak még aligha értünk a végére. Nyilvánvaló, hogy a történeti episztemológia művelőinek újra alapvetéseket kell majd végezniük, hiszen az eddigi történelmi korszakok megismerhetőségének kereteit kijelölő forrásadottságok napjainkban alapvetően változnak, túlzás nélkül: új korszak kezdetének éveit éljük. Abba most nem mennék bele, hogy az ezredforduló tekinthető-e általában valamiféle korszakhatárnak, meszszire vezetne, hogy az „újkort" követő „jelenkor" — régebbi szóhasználattal: „legújabb kor" — terminust kell-e újabbal váltani, és ha igen, mifélével. Az viszont kétségtelen, hogy a történeti megismerés diszciplínájában — tekintettel az emberiség „forrástermelésében" bekövetkezett változásra — a számítógép-használat mára széles körben elterjedt lehetőségei új periódus kijelölését teszik szükségessé. A 20-21. század fordulóján élő történésznek — bármely történelmi korszak megírását is tekintse feladatának — még nem kell alapvetően újragondolnia mesterségét, legfeljebb alkalmazkodnia a forrásfeltárásban és szintézisalkotásban megnyíló lehetőségekhez. Ha azonban pár évtized múlva napjaink történetét kívánja megírni, akár politika-, akár gazdaság-, akár művelődéstörténeti aspektusból, szembe kell néznie azzal, hogy milyen forrásokat hagyunk hátra mi és kortársaink. Nyilván azokat, amelyeket létrehozunk, persze ezúttal sem azzal a céllal, hogy a majdani történész forrásként tekintsen rá, hanem azért, mert tárgyakat használunk, gondolkozunk és ügyintézünk, hivatalos és magánlevelezést folytatunk, kommunikálunk, közéletet élünk, szórakozunk stb. — és ha belegondolunk, mindezen tevékenységek meghatározó eleme lett a számítógép használata. Érdemes hát feltenni a kérdést: hogy írhatja meg napjaink történetét a 22. század historikusa, és vannak-e ennek ránk nézve már most tanulságai? Elismerem, figyelemfelkeltő túlzás a „22. század történészéről" beszélni, hiszen a probléma már pár évtized, illetve év múlva ugyanolyan akutnak számít majd. Ha napjainkban valaki a 20. század iránt érdeklődik (legyen az a Horthy-korszak, a második világháború, 1956, a Kádár-korszak stb.), alapvetően hasonló eljáráshoz folyamodik, mint korábban. Elmegy a levéltárba kutatni, elolvassa a korszak sajtótermékeit, történeti interjút készít stb. Ami a történeti megismerésben kulcsfontosságú papíralapú, írott (nyomtatott) források 1 A teljesség igénye nélkül említek pár, e cikkem megírása előtt újraolvasott összegzést: ORMOS, 2003; GYÄNI, 2003; KELEMEN, 2008. Levéltári Szemle, 60. (2010) 3. sz. 3-66.