Levéltári Szemle, 60. (2010)

Levéltári Szemle, 60. (2010) 3. szám - SZABÓ CSABA: AZ olcsóbb közigazgatás és a levéltár esete (tanmese)

SZABÓ CSABA AZ OLCSÓBB KÖZIGAZGATÁS ÉS A LEVÉLTÁR ESETE (TANMESE) Egyszer volt, hol nem volt... Sajnos van: válság, amely gazdasági téren és lélektanilag egyaránt hat ránk. Nehéz lenne eldönteni, hogy melyik a mélyebb, a zsigerekbe hatóbb, és melyik jelentkezett előbb. Nem kívánom elvenni a politológusok és szociológusok kenyerét, de úgy érzem, hogy a morális válság már akkor is jelen volt életünkben, amikor politikusaink még magabiztosan állították, hogy Magyarországot majd kikerüli a gazdasági válság. Most itt van. Nap mint nap újabb csontvázak dőlnek ki a szekrényből. Már annyit hallottuk, hogy „nincs pénz", hogy nemcsak elhisszük, de szinte természetesnek vesszük. Ja, hiszen eddig sem volt, most sincs. Hogy valaha lesz-e? Ki tudhatja azt? Ha meg nincs, akkor nincs. Akkor azzal kell beérni, ami van. Addig nyújtózkodjunk, amíg a takarónk ér. De nem keresztben van-e rajtunk a paplan? Deréktájban jól melegít, csak a vállunk, meg a lábunk fázik! Mennyit vitáztunk az elmúlt években, hogy jó-e, ha a levéltárügy a kultúra alá tartozik, nem kellene-e inkább az állam- és közigazgatáshoz szegődnünk (akkor még Miniszterelnöki Hivatalként nevesítve a remélt jótevőt). Még ma is hallani a szakmában, hogy a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium most milyen erős, jobb kondíciókkal rendelkeznénk az alá rendelve, mint a „szegény" kultúránál. Ha visszagondolunk az elmúlt évtizedekre, a levéltárak viselkedése kissé a mesebeli „lusta nővérre" emlékeztetett, aki csak várta, hog}- hulljon rá az áldás, de vajmi keveset tett érte. Ezek alapjában véve igaztalan vádak. Igenis sokat tettek az elmúlt években a levéltárak, komoly szolgáltatásokat teljesítettek a fenntartó és az állampolgárok felé. Kiállták a kárpótiási rohamokat, kiszolgálják az ügyfelek (a hivatalok, szervek és állampolgárok) igényeit, átveszik a levéltárérett iratokat, ahol erre van lehetőség, és ameddig van lehetőség (amíg be nem telnek az utolsó raktárak is). Igyekeznek feldolgozni a rájuk bízott iratokat, hogy minél jobban fel tudják tárni a múltat a kutatók, hogy az aztán a helyi és nemzeti önismeret részévé váljon, szervesüljön a kultúrával, beépüljön az oktatásba a jövő generációk okulására. Akkor hát mivégre a „lusta nővér" hasonlat? A levéltárak tették a dolgukat, de azért mindig meg is kapták a „bérüket". Ugyanis a fenntartó gondoskodott a működésről (még egyeden levéltárat sem számoltak fel Magyarországon üzemeltetési gondok miatt), kifizette az alkalmazottak nem túl magas, de a közalkalmazotti szférában tisztességes bérét, hozzájárult a „kutatónap" áldásos intézményéhez. És amikor beteltek az utolsó raktárak, azért lassan-lassan többnyire csak újabb arzenálhoz jutottak a levéltárak. Lényegében a „lusta nővér" elvégezte a feladatait, de állandóan szóvá tette az elvárt bőséget. Kicsit mint a levéltárak: „nincs pénz", „raktárak kellenek", „"informatikai fejlesztések kellenek", „restauráló műhelyek kellenek", „szkennerek kellenek" stb. Eddig mint egy imamalom a fenntartó felé mormolták a vágyakat, most új lehetőségek nyílnak, magasabb szintre lehet tolni a kérést. Itt van nekünk az Európai Unió, ami alig várja, hogy pumpálhassa a pénzt a magyar gazdaságba és a magyar levéltárakba. Az Unióval az a gond, hogy hajlamosak leszünk elhinni, hogy akár egy jótét varázsló esetében, mindig sikerül a mutatvány, csak legfeljebb várni kell eg}' kicsit. Csak nehogy úgy járjunk, mint némely önkormányzat, amelyik olyannyira hitt az uniós pályázatok sikerében, hogy csakis akkor fejlesztett, ha végre nyertek a pályázaton és megjött a támogatás. lg}' azonban megteltek az óvodák, iskolák, sőt túl is csordultak a sok gyerektől, akiket szüleik máshova voltak kénytelenek elvinni, mert évekig nem jött az uniós pénz. Az önkormányzat Levéltári Szemle, 60. (2010) 2. sz. 3-50.