Levéltári Szemle, 59. (2009)
Levéltári Szemle, 59. (2009) 4. szám - MŰHELYMUNKÁK - BELOVÁRI ANITA: A „műkedvelő" a két világháború közötti Somogy megyében
BELOVÁRI ANITA A „MŰKEDVELŐ" A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI SOMOGY MEGYÉBEN A népművelés története Magyarországon a felvilágosodás koráig nyúlik vissza, az elvi megalapozás, az első gyakorlati próbálkozások, a létrehozott elvek valóra váltása a reformkorban történt meg. Magát a népművelés kifejezést Jósika Miklós használta először 1835-ben, a nép szabad idejében történő művelődését értve rajta. Később a kifejezés szélesebb jelentéstartalmat, egyre tágabb tevékenységet ölelt fel. Mindazonáltal egyértelmű, hogy elsősorban a nép nevelését, szűkebb értelemben okítását értették rajta. A 19. század második felében a köznyelvi szóhasználatban egyenesen átvette a helyét a „népoktatás", majd a „szabadoktatás", szabadtanítás" kifejezés. Ez immáron kétséget kizáróan kifejezte, hogy Magyarországon mit tartottak a véleményformáló körök a népművelés legfontosabb feladatának. ' Ennek ellenére elmondható, hogy már a legkorábbi időkben létezett a nép művelését maga elé célul kitűző mozgalomban egy szélesebb körű értelmezés is — ha meglehetősen vitatták is —, amely szerint a népművelés magában foglalja az olvasóvá nevelést, ilyenformán a könyvtárhasználatra szoktatást, valamint a művészeti nevelést. Ebben az értelemben nem elsősorban tanórán elsajátítható ismeretek átadásáról beszélünk, hanem művészeti tevékenységek gyakorlásán keresztül elsajátítható áttételes készségek megszerzéséről, egyfajta műkedvelő művészeti tevékenységben való részvételen keresztül. Főként a műkedvelő színjátszás és a kórusmozgalom volt az, amely nagyobb számú érdeklődőt és résztvevőt mozgatott meg. Bár kezdetben a művészetek gyakorlásának mindkét fajtáját a „műkedvelő" tevékenységnek tekintették, a két világháború közötti időszakban a két mozgalom immáron a szóhasználatban is elvált egymástól, és a köznyelv „műkedvelő" szóval egyértelműen az amatőr színjátszást illette. Mint a fentiekből kiderül, a kezdeti gyakorlati útkeresés idején már létezett a „műkedvelő" mozgalom, ily módon az amatőr színjátszás is. Az egész népművelést tekintve azonban meglehetősen marginális helyzetben voltak a színjátszók. A nép műveltségének felemelését kívánó mozgalom ideológusai a legritkább esetben tértek ki a színjátszás hasznosságára, végig megmaradtak a közvetlen oktatás „fő csapásán". Még akkor is így volt ez, amikor a műkedvelő már tömegmozgalomként jelentkezett. A 20. század elején felhívják magukra a figyelmet az egyre szaporodó műkedvelő csoportok. A munkásmozgalom művészeti neveléséért felelős pártmunkások előbb figyeltek fel a műkedvelő színjátszásban rejlő lehetőségekre, mint az állam, vagy akár a korszakban meghatározó jelentőségű szabadoktatási mozgalom képviselői. Amit azonban a munkásagitátorok már ekkor felismertek, az húsz évvel később, a Horthy-korszakban az állami ideológia alakítói számára is evidenciának számított, és a nacionalista-revizionista kultúrmunkás épp az internacionalista munkásmozgalom „tapasztalatai nyomán" ismerte fel a színjátszó mozgalomban rejlő propaganda lehetőségét. A propagandisztikus célok, más politikai felhanggal, de meghatározóak maradtak a két világháború közötti korszakban is. Fontos különbség ugyanakkor, hogy a népművelés, a korábbi „filantróp" és munkásmozgalmi megközelítések mellett, sőt, azokat felülírva, 1920 után állami feladattá vált. A megcélzottak köre is alapvetően megváltozott. Az 1920-1930-as években a műkedvelő mozgalom célcsoportjai — az állami kultúrpolitikai elvárásoknak megfelelően — elsősorban a falusi rétegek lettek. Ideológiai szempontból bennük találta Levéltári S z emle, 59. (2009) 4. sz. 53-26.
