Levéltári Szemle, 59. (2009)
Levéltári Szemle, 59. (2009) 4. szám - KILÁTÓ - HOLLÓSI GÁBOR: Új-Zéland levéltári törvényének tanulságai
Új-Zéland levéltári törvényének tanulságai Érdekes, hog) 7 a „védett" kifejezés a PRA-ban kifejezetten csak a helyhatóságok védett irataival (protected records of local authorities) összefüggésben jelenik meg, a védetté nyilvánításra ekkor a Legfőbb Levéltáros jogosult a Hivatalos Lapban történő közleményével és az érdekelt helyhatóságokkal való konzultációt követően. Joghatása, hogy a helyhatóságnak ezen iratok őrzéséről és védelméről a Legfőbb Levéltáros által kiadott szabványoknak megfelelően gondoskodnia kell, és engedélye nélkül ezekről az iratokról tilos rendelkeznie. A rendelkezési szándék bejelentését követően három hónapon belül a Legfőbb Levéltárosnak a rendelkezést vagy engedélyeznie kell, vagy pedig saját magához kell vonnia a védett iratok felügyeletét. Vegyük észre, hog) 7 a korábban ismertetett helyhatósági gyűjtemény fogalmának a védett irat az egyik lényegi eleme, így a védetté nyilvánítás alapvetően meghatározza, hogy a helyhatóságtól a levéltárba mi kerüljön be, és mi ne. 2 4 Említettük, hogy a 25 éves őrzési időt nemcsak meghosszabbítani lehet, ezért szólunk még a letét (deposit) intézményéről is röviden, mellyel bizonyos iratok a Legfőbb Levéltáros intézkedése nyomán Új-Zéland Levéltárába kerülhetnek. Megjegyezzük, hogy a letétet ismeri a Ltv. is, ám azt csak magániratokra vonatkozóan és ingyenes formában engedélyezi. Ezzel szemben a Legfőbb Levéltáros letétként befogadhatja a parlamenti és a miniszteri iratokat is, de természetesen — a hazai szabályozáshoz hasonlóan — a közgyűjteményeket kiegészítő és jelentős történeti eseményekhez kapcsolódó vagy Új-Zéland kormányzatának létező vagy már megszűnt közhivatalához vag) 7 szervezetéhez kötődő vagy Új-Zéland története, politikája, kultúrája szempontjából jelentős személyhez fűződő magániratokat is. (Ezenkívül van még eg) 7 negyedik csoport is, amelynél a PRA a korábbi, 1957. évi levéltári törvényre hivatkozik, és amely a kormányzati hivatalok által keletkeztetett vagy befogadott iratokat érinti.) A letét legfontosabb joghatása az, hogy az iratnak gondját kell viselnie a Legfőbb Levéltárosnak, de az irat — hacsak másként nem rendelkeznek — a miniszter vagy a letétbe helyező személy tulajdonában és felügyelete alatt marad. Természetes, hog) 7 ilyenkor a közhozzáférés, az őrzés és a felügyelet, a közlés, a hivatkozás és a másolás, illetve a jövőbeni tulajdonjog kérdése a Legfőbb Levéltárossal való megegyezés tárgya lesz. 2 5 8. Büntető rendelkezések A szankciós rendelkezések a magyar levéltári jogtól nem teljesen idegenek, hiszen ilyen szakaszokkal találkozunk több korábbi levéltári törvényünkben és törvényerejű rendeletünkben, amelyek közül túlzásba leginkább az 1950. évi 29. tvr. esett. Vétségért három évig terjedhető fogházzal (!) rendelte büntetni — beleértve még a kísérletet is —, aki iratot szándékosan megrongál vag) 7 elpusztít, aki a jogszabály hatálya alá eső iratot az országból engedély nélkül kivisz vagy neki felróható okból határidőre vissza nem szállít, aki magánlevéltári anyagra vonatkozó államkincstári elővételi jogot meghiúsít vagy — amennyiben a kincstár e jogával nem él — aki ilyen iratot a központ előzetes engedélye nélkül elidegenít. Ugyanez a jogszabály kihágásért egy hónapig terjedő elzárással bünteti többek között, aki a magánlevéltárban vagy a közérdekű irattárban a selejtezést engedély nélkül végzi vagy végezteti. Nemcsak a túlzott szigor és a büntetőjoggal való visszaélés korlátozása miatt helyes, hog) 7 az 1969. évi 27. tvr. már nem tartalmaz hasonló rendelkezéseket, hanem az ahány törvény annyiféle büntetendő cselekmény szemléletmód mellett a szabálysértési jog egysége is előttünk elérhetetlen célként lebegne, ezért véleményem szerint a Ltv. helyes utat követ — még 2 4 PRA 4, részletesebben 40. 2 5 PRA 42 versus Ltv. 13.§ b) és 32.§ (1). 11
