Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 3. szám - KUTATÓK ÉS LEVÉLTÁRAK - GYÁNI GÁBOR: Levéltári kánon és történetírói tapasztalat

KUTATÓK ÉS LEVÉLTÁRAK GYÁNIGÁBOR LEVÉLTÁRI KÁNON ÉS TÖRTÉNETÍRÓI TAPASZTALAT Napjainkban is zajlik a közgyűjtemények, mindenekelőtt a múzeumok fogalmi újraértékelése. Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a levéltárral kapcsolatban szintén napirendre került újabban egy sor olyan elgondolás, amely más színben tünteti fel az archívumot ahhoz képest, amilyennek valamikori létrehozói szánták. A valamikori magánvagy félmagán akta lerakat állami (köz)gyűjteménnyé, levéltárrá alakítása azt volt hivatva megoldani, hogy elkülönüljön egymástól a politikai élet (mindig is az írásbeliséggel összefonódott) aktuális gyakorlata és az immár halott múlt tudományos búvárlása. Az enyészettől ily módon megmenteni kívánt múlt, amely az archívum megteremtésével a történészek adatgyűjtési mániáinak célpontja lett, ezzel kikerült az aktualitások világából. Ez a logika rejlik az irattár és a levéltár fogalmi szétválasztása, valamint a gyakorlati politikai célokat szolgáló aktagyártás- és őrzés archiválissá minősítése mögött is. A „mikor kerüljön végre levéltárba az irat?", továbbá a „mikortól nyílhat meg visszamenőlegesen a levéltár a kutatói kíváncsiság előtt?" dilemmája utal e logika változatlan érvényességére. Amikor a közvélemény (helyesebben a kutatók közvéleménye) például siettetné az iratok levéltárba kerülésének folyamatát, azt szorgalmazva, hogy ne száz év (ahogyan sok helyen mostanáig ehhez az időtartamhoz kötik a kutathatóság időbeli határát a statisztikai, a népszámlálási személyi adatok esetében), vagy ne harminc esztendő (mint ahogy nálunk manapság ez az iratok általános hozzáférhetőségi időhatára), hanem lehetőleg már a keletkezésük után nem sokkal megismerhetőkké váljanak a hivatali (állami) működés írott dokumentumai, a politika és a tudomány korábban lezártnak tekintett szétválasztását kérdőjelezik meg, ezt a gyakorlatot rúgják fel. A témába vágó minden ilyesféle szabályozás a politika (az országgyűlés, a minisztériumok) hatáskörébe tartozik, tehát tudománypolitikai ügy, helyesebben: a kollektív memória politikai igazgatása. Az előbb jelzett és olykor nyíltan is megfogalmazott igények felől tekintve azonban minden ilyen lépés a politika (a köz dolgainak) tudomány általi bekebelezésére irányul, amit akár a tudomány politikájának is nevezhetünk (elkülönítve ily módon a tudománypolitikától). Ez a kontextus, általános konstelláció szabja meg manapság is a levéltár és használóinak (az utóbbiak zömét a hivatásos kutatók, kisebb részét az egyszerű érdeklődök alkotják) kapcsolatát. A most röviden felvillantott probléma a titkosszolgálati állami szervezetek aktamonopóliumának a levéltárosítása (magyarán: a kutatás számára történő hozzáférhetővé tétele) kapcsán, vagyis egy olyan ügyben jelentkezik ugyancsak kiélezett formában, ahol nemrég fejezte be tevékenységét az ún. Kenedi-bizottság, melynek jelentéséről napjainkban is folyik az egyezkedés (valójában a huzavona).

1 Ami nem csoda, hiszen nem csupán e bizottság munkájának közvetlen tárgya, a belügyi szervek titkos ügyiratkezelése, hanem a bizottsági jelentés maga is a nyilvános/titkos tudás határmezsgyé1 Az írás elkészültének utolsó pillanatában úgy fest a helyzet, hogy a terjedelmes jelentést mégis közzé tették a Miniszterelnöki Hivatal honlapján. Ld. NYUSZTAY MÁTÉ: Kenediék a titkosrendőrség nyomában ^Népszabadság, 2008. október 11.3. 4