Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 3. szám - KUTATÓK ÉS LEVÉLTÁRAK - GYÁNI GÁBOR: Levéltári kánon és történetírói tapasztalat

jén helyezkedik el. Nyilvánvaló, hogy az előbb jelzett igények és törekvések a magán- és közérdek, a politika- és tudomány közötti, „hagyományosának nevezhető distinkciók felülvizsgálatára irányulnak, azok újraértelmezését készítik (készítenék) elő gyakorlati eszközök latba vetésével. Léteznek azonban másmilyen kontextusok is, amelyek látszólag messze esnek az előbbiekben taglalt, az egyes kutatói körök vagy a tágabb társadalmi közvélemény szemében központi jelentőségűnek tartott ügyektől (lásd az ügynök akták hozzáférhetősége körüli folytonos hercehurcát); holott nem kevésbé életbevágóak. Én az utóbbiak iránt érdeklődöm, és a szerkesztő felkérésére írt hozzászólásomban is kizárólag velük kívánok foglalkozni. A dolgok közepébe vágva hadd idézzek egy, a kérdést illető dekonstrukciós álláspontot, amely jól érzékelteti az olvasóval, hogy mi az igazi probléma. „ Vajon nevezhetünk-e kutatásnak egy olyan tanulmányt, amely egyszerűen átvesz egy adott osztályozást, a fondok állami archívumokban felállított határaihoz tartja magát, minek következtében saját tárgyát sem képes kijelölni? Még egy központosított államban sem mindig a nemzeti archívum az a mágnes, amely minden szétszóródott darabkát magához vonz. Az archívum hiányai cáfolják a történeti teljesség képzetét - így az archívum elbizonytalanítja a történelmet".

2 A levéltár nem csupán hiányzó tartalmával hat a történészre elbizonytalanítóan, de azzal is, hogy „az egyes aktákban található elbeszélések [...] csak egy részletét képezik annak, amit az archívum szerkezetileg archivál: nem történeteket, hanem az államigazgatás logisztikáját [rekonstruálja segítségükkel a történészj, amelyet az akták hoznak működésbe Mindebből következően „az elmúlt világ és a jelenbeli olvasat közé az archívum valójában nem »szerzőként«, hanem szerkezetként és prefigurációként lép". Amin az értendő, hogy a levéltár (ami, tegyük hozzá, itt legalább annyira metafora, mint valóságos iratőrző-osztályozó, szolgáltató intézmény) nem egyszerűen a múltbeli valóság tükre, hanem egyfajta valóság megjelenítése a közvetlen referencialitásra fenntartott reprezentációs igény jegyében. Másként fogalmazva, a levéltár a tudás ama tárháza (tudásbeli letéteményese), amely „a valóság osztályozásának egy funkciója" és ez az osztályozási rendszer az, ami a múlt valamikori valóságáról tájékoztat bennünket. A levéltár ez okból egy bizonyos „nyelven", a levéltári iratok rendszerébe kódolt szerkezet, magyarán: egy meghatározott nézőpont jegyében utal a történelmi múltra. Úgy jött létre a múlt tudásbeli közvetítésének ez a sajátos formája, hogy a levéltár — máig mérvadónak tekintve egy 184l-es francia belügyminiszteri rendelkezést — a proveniencia elvét tette magáévá, tehát a származás elvét abszolutizáló osztályozást állandósította mint feltétlen archivális kánont (egyedül az irattermelő szervezetek szerinti rendben téve ezáltal hozzáférhetővé a múlt írott nyomait). „Az archívum morfológiája ezzel létrehozza a történeti forrástan kutatási elvét."

4 A szétszórt források ezen előre és ily módon rendezett, rendszerezett együttese egyszerre jelent lehetőséget és bizonyul abroncsnak a történeti kutatás számára. Lehetőség, hiszen az archívum kétségkívül biztos alapját jelenti a múlt forrásszerű megragadásának, a tapasztalati tudomány eszközeivel történő megismerésnek, annak hogy a valamikori 2 WOLFGANG ERNST

: Archívumok morajlása. Rend a rendetlenségből. In: JACQUES DERRIDA - WOLFGANG ERNST: AZ archívum kínzó vágya. Freudi impresszió - Archívumok morajlása. Rend a rendetlenségből. Budapest, 2008. 114. (Továbbiakban: ERNST) 3 Uo. 115. 4 Uo. 145. 5