Levéltári Szemle, 57. (2007)

Levéltári Szemle, 57. (2007) 2. szám - IN MEMORIAM - Nagy Ferenc: Balogh István (1912-2007) / 98–99. o.

BALOGH ISTVÁN 1912-2007 Kilencvenötödik születésnapjára, 2007. november 29-re korai tanulmányaiból gyűjteményes kötet kiadását terveztük, de a megjelenését Pista bácsi már nem érhette meg, május 4-én debreceni otthonában csendesen elhunyt. Eltávozott a Teremtőjéhez a levéltárosok doyenje, a kiváló néprajzkutató, muzeológus-történész, az „utolsó főispán". 1912-ben született Debrecenben, parasztpolgár családban. Ahogyan a reggeli levéltári kávé mellett mesélte, ez bizony még Ferenc Jóska alatt volt, sőt emlékszik a harangok zúgására is, amelyek 1916-ban az uralkodó halálhírét hozták. Középiskolai és egyetemi tanulmányait a cívis városban végezte, ahol már egyetemi hallgatóként a Déri Múzeum munkatársa lett. 1935-ben doktori vizsgát tett, 1938-ban pedig ösztöndíjasa lett a bécsi Collegium Hungaricumnak. Hazatérése után a múzeumi munka mellett már az egyetemen is tanított. Sorra jelentek meg publikációi a paraszti gazdálkodásról, a hortobágyi pásztoréletről, Debrecen történetéről. A néprajzi gyűjtőutakon megismerkedett a falukutató mozgalommal, a megkövesedett paraszti életformát megváltoztatni kívánó értelmiségiek egy csoportjával. így került a Nemzeti Parasztpártba és lett annak Debrecenben 1944 végén a szervező titkára. Ekkor kezdődött politikusi pályafutása. A Nemzeti Parasztpárt előbb Szatmár-BeregUgocsa vármegye főispánjának delegálta, majd Hajdú vármegye főispánja lett, és egyidejűleg ellátta Debrecen város főispáni tisztét is. A szovjetizálódó belpolitika azonban sehogyan sem illett egyéniségéhez, ezért már az 1947-es választások után kérte felmentését, amelyet csak 1948 augusztusában fogadott el az akkori belügyminiszter, Kádár János. Az egykori főispán rövid időre állás nélkül maradt és csak befolyásos barátai révén tudott visszakerülni a Déri Múzeumba. Itt előbb főmunkatárs, majd az intézmény igazgatója lett. Rendkívüli aktivitással dolgozott nemcsak a saját intézménye gazdagításán, de a magyar múzeumi szervezet nemzetközi tekintélyének emelésén is. 1954-ben Párizsban a magyar néprajzi kiállítás egyik vezetője volt, majd miniszteri megbízott az UNESCO konferenciáján. Kutatócsoportokat vezetett a felvidéki, erdélyi múzeumi anyag tanulmányozására. Az 1950-es évek embertelen világában a tudományos munka jelentette számára az igazi felüdülést. „Református vagyok, hiszek az eleve elrendeltségben " — mondta 2000-ben egy vele készült interjúban. Ez az erős hit segítette akkor is, amikor tudományos pályája derékba törni látszott, hiszen a „debreceni ember" 1957-ben arra kényszerült, hogy szeretett szülővárosát elhagyja. Az 1956-os forradalom idején ugyanis „ bizonyos pártbizottsági emberek géppuskákat akartak telepíteni a múzeum ablakába," amit ő nem engedélyezett. „Ez kulturális intézmény" — mondta felháborodottan, amit az új hatalom a „forradalmi és kommunista éberség hiányának" minősített. Szabolcs-Szatmár megye és Nyíregyháza fogadta be, ahol muzeológus, majd a levéltár igazgatója lett. Ezzel kezdődött közel félévszázados vonatozása az otthon és a munkahely között, mert bár 1975-ben nyugdíjba ment, de 2003. március l-ig még hetente kétszer átjárt a levéltárba dolgozni. A nyíregyházi éveket élete legmunkásabb, legtermékenyebb korszakának nevezte. 98