Levéltári Szemle, 56. (2006)

Levéltári Szemle, 56. (2006) 3. szám - VITA - Mózessy Gergely: A 38%-os támogatás-csökkenés hatása a katolikus levéltárakra / 86–89. o.

szakmai minimumot képező alapfeladatok rovására történhet csak meg. Nekem az a félelmem — melynek már 2005. november 15-én hangot adtam az Egyetemi Könyvtár Közgyűjtemények speciális részlegei. Együttműködés, átfedés, tájékoztatás című konferenciáján —, hogy mivel a „megszüntető" szerepében az utókor előtt senki nem szeret tetszelegni, az egyes gyűjteményi területek összevonásában, az intézményi önállóság lassú feloldódásában találják meg majd erre az eszközt a fenntartók. Az állami közgyűjteményi támogatás katolikus intézményekre eső részének elosztása a fenntartók közt a püspöki karban, annak belső logikája szerint történik. Ebből következik egy érezhető egyenlőtlenség. Nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy az állami támogatás jelenleg az egyházmegyei (püspöki) intézmények számára az alkalmazottak bérét és járulékát fedezi (tehát a rezsit és a szakmai kiadásokat már nem!); főegyházmegyei (érseki) intézményeknél a szükségesnek látszó szakmai kiadások egy csekély hányadát is; szerzetesi intézményeknél pedig korábban is elégtelen volt a működtetéshez — most különösen az. A megszorítás ugyanis fűnyíró-elv szerint történt néhány kisebb tétel teljes mellőzése mellett. Megjegyzendő, hogy a fenntartók gyűjteményi támogatást kapnak, annak elosztása a más és más jellegű kulturális intézmények között saját belátásuk szerint történik. A látványosabb könyvtári és múzeumi szakterületek általában a költségvetésben is felülreprezentáltabbak. Az egyházi levéltár kettős szorításba került. Egyfelől az állami-szakmai oldal egyre erőteljesebben fogalmazza meg saját elvárásait. Ezek gyakorlatilag tarthatatlanok, nem ilyen méretű és léptékű intézményekre méretezték őket. Ez nyugodtan kimondható a 10/2002. (IV. 13. ) NKÖM. rendeletről; vagy a jogforrássá előlépő állományvédelmi útmutatóról egyaránt. Másfelől az anyagi helyzet felértékeli a fenntartó szerepét és elvárásait, melyek messze nem esnek egybe a szakmai oldal igényeivel. A fenntartó ugyanis joggal várja el, hogy az az intézmény, melyre immár kimutathatóan sokat költ, produkáljon is valamit számára. (Mindezt akkor, amikor az intézmény mibenlétéről, alapvető feladatairól és szakmai kötelezettségeiről ritkán rendelkezik kellő információval és tiszta képpel - tisztelet a kivételnek.) Hogy az új célokat a fenntartó diktálja, vagy a levéltáros menekül előre, az már a helyi viszonyokon múlik. Felértékelődtek azok az akciók, munkák, pályázatok, melyek azt mutatják, hogy a levéltár nem csak viszi a pénzt, hanem hozni is tudja - még ha keveset is. Jobb esetben olyan munkákat kell vállalnunk, melyek a külső figyelmet ráterelik az intézményre: kötetszerkesztést, kiállítás-rendezést, turisztikai bemutatót, konferenciaszervezést. Rosszabb esetben már csak a levéltári munka határterületének is nehezen nevezhető mindennapi feladatokat kapunk: „házi-történészséget", iktatást, hitoktatást, szervezőmunkát egyházmegyei események hátterében, de még az úrnapi oltár építését is említhetem... Immár nem lehet kitérni ezek elől. A plusz feladatok külső figyelmet és apró-cseprő pályázati támogatásokat hoznak. Ez egyrészt pozitívan hat fenntartói megítélésünkre, másrészt ezek „fedése alatt" elvégezhető egyéb, általunk alapvetőnek tekintett szakmai munkák fínanszíroztatása. A pályázati munka adminisztratív terhei azonban hihetetlen súllyal nehezednek ránk. Szűkül a mozgástér, egyre bizonytalanabb az elnyerhető támogatás. Idén még az 1995. évi LXVI. (úgynevezett levéltári) törvényben meghatározott nyilvános magánlevéltári támogatás sem szabályozott keretek között került (kerül?) szétosztásra, és kisebb keretből, mint a törvény kimondja. Tiltakozásunk eredménytelen volt. Ráadásul az NKA egyik tisztviselője kijelentette, hogy nem rutinból megírt pályázatokra várnak már, a tanulóidő letelt. 87