Levéltári Szemle, 56. (2006)

Levéltári Szemle, 56. (2006) 3. szám - VITA - Mózessy Gergely: A 38%-os támogatás-csökkenés hatása a katolikus levéltárakra / 86–89. o.

Eközben egy-egy elutasítás okairól nem érkezik értesítés, az elutasítás kizár viszont az azonos témájú pályázatokból egy időre. Nem egy kolléga eljutott oda, hogy bizonytalan párszázezer forintért sajnálja a papírmunkára fordított időt. Megértem. Kitörési pontok keresésére, pályázatokra, az azok által dotált elvégzendő munkára jobbára csak saját időnket fordíthatjuk. Ez azután hiányzik a szakmai mindennapokból. Valahogy eltűnik a lényeg. Abba a tartományba tevődik át a tevékenykedésünk, ami már nem igazán a sajátunk, amiben nem mozgunk otthonosan. Nem hiszem, hogy feltétlenül szükség lenne arra, hogy egy-egy püspöki palotát a látogató csoportoknak a levéltáros mutasson be, kisegítsen a múzeumban a betegeskedő teremőr helyett; vagy kényszerüljön tárgyalni a turisztikai értékesítés lehetőségeiről. (Lehetnek persze ennek pozitív, hitéleti hozadékai. Úgy jelenünk meg a külvilág számára, mint egyházunk képviselője. Ha pedig magas szinten mutatjuk be a ránk bízott kulturális javakat, pasztorálunk általa és javíthatjuk az Egyházra] alkotott képet. Pápai dokumentumok mellett immár személyes tapasztalatból is állíthatom: ez igaz lehet.) A levéltárosok leterheltsége, energiáik szétforgácsolódása és ebből fakadó fizikai elérhetetlensége azonban többszörösen romboló hatású folyamat. Logikusan vezet el ugyanis a kutatóforgalom időbeli korlátozásához, mely számomra a levéltárügy halálát jelenti. Ha a kutatókra szánt idő kényszerűen koncentrálódik heti 1-2 napra, az a levéltárosnak az adott szűk időkeret alatti kiszipolyozásához, ezáltal kiszolgálás színvonalának romlásához vezet, de felvet állományvédelmi aggályokat is. Eddig sok egyházi levéltárban a kutató a referensi feladatkörön túlmutatóan teljes figyelmet kapott. Ennek nyomán barátságok, szakmai kapcsolatok szövődtek. (Ha megengednek egy személyes megjegyzést: szerelem is). Ez pedig eltűnőben van, pedig a külvilággal való ilyen mindennapos kapcsolatok felértékelődnek, hiszen szponzort, támogatót hozhatnak. (Esetemben feleséget...) De az idővesztés eredménye a szakmai munka más területein is érezhető. A jogszabályi elvárásokat, és a szakmai fórumokon megfogalmazott kívánságokat — kiadott segédletek gyakori sürgetése — ismerjük, jórészt magunkévá is tettük. Csakhogy az ismertetett viszonyrendszerben ennek a súlya is csökken a fenntartói akarathoz képest, és érezhetően csökken a figyelem, az idő, az energia is. Esetlegessé válnak, megakadnak, vagy el sem indulhatnak olyan időigényes folyamatok, mint a rendezések, az iratmentések, az állományrevízió, a segédletkiadás, a rendezetlen jogi helyzetű iratanyagok ügyének kezelése. Az újabb nyilvántartási rendszerek bevezetését ne is említsük. Mindennek eredményeként önmagunkkal szemben állított követelményeinktől is fokozatosan és folyamatosan elszakadunk, állandó restanciában vagyunk, úgy-ahogy működésben tartva a néha alapvető revízióra szoruló rendszereket. Kollégáink beszámolóiban elgondolkodtatóan sorjáznak a negatív kifejezések: „tűréshatárra értünk", „vegetálunk", stb. Bizonnyal vannak a fentiekben vázolt kérdéskörnek szubjektív elemei is. Nyilvánvaló, hogy sokszoros leterheltségben dolgozva könnyebb önmagunknak felmentést adni a „nemszeretem" munkák elvégzése alól, hiszen fel tudunk mutatni mást, látványosabbat, valós örömmel véghez vittet. Mégis: egyértelműen külső okokból a csorbul a klasszikus szakmaiság, nem a „belső problémák" miatt. Olyan helyzetbe kényszerültünk, ahol ötleteket és kitörési pontokat kell állandóan keresnünk, miközben évtizedes elmaradásaink vannak. Nem ez lenne a dolgunk! És nem érzem azt, hogy a történtek a mi felelősségünkre utalnának. 88