Levéltári Szemle, 54. (2004)

Levéltári Szemle, 54. (2004) 2. szám - Glück Jenő: A gyulafehérvári izraelita hitközség története / 34–44. o.

1943-ban újra az összpontosítás került napirendre. Végig Gyulafehérváron laktak Tövis, Erzsébetváros, Balázsfalva, Marosludas, Szászsebes és Dicsőszentmárton zsidó lakosai. A hitközség számukra 1914-42-ben szükségkonyhát működtetett és különböző juttatásokat biztosított saját forrásaiból, valamint néhány jelentősebb hitközség (pl. Temesvár) adományaiból. A teljes megoldást azonban a hívek nagy többségének áldozatkészsége biztosította, jóllehet, több tehetős személy nehezen volt rábírható az áldozatvállalásra. A zsidók kizárása 1940-ben a hadseregből együtt járt a kötelező munkaszolgálat bevezetésével. A szolgálatra kötelezettek katonai irányítás alatt álltak és különböző nagy beruházások alkalmával foglalkoztatták őket. Végül legnagyobb részüket 1944-ben egy dél-moldvai erödvonal építéséhez vezényelték ki. A hadsereg azonban semmiféle egyéni felszerelést, sőt ruházatot sem bocsátott a munkaszolgálatosok rendelkezésére, amit saját forrásból nagyon sokan nem tudtak előteremteni. Az élelmezés is hiányos volt, sőt olyan megdöbbentő események is napvilágra kerültek, mint a dévai helyzet 1944 elején, ahol éhhalál veszélye fenyegetett. A gyulafehérvári hitközség az országos zsidó szervezet erőfeszítésein túlmenően számos alkalommal külön segítséget küldött munkaszolgálatos tagjainak. így pl. 1942-43-ban havonta támogatta Szebenbe kirendelt tagjait. Nem feledkeztek meg a Transnistriába deportáltakról sem. Az Antonescu-kormány borzalmas körülmények között a román közigazgatás alá helyezett Dnyeszter és Bug közötti területre deportálta a besszarábiai, a bukovinai és a moldvai dorohoi megye zsidóit. Kisebb csoportokat — beleértve gyulafehérváriakat is — szintén ugyanoda deportáltak. Részükre pénz és ruhanemüek gyűjtése folyt. Említésre méltó a hitközség 1943. november 25-én kelt határozata, amelyben vállalták 25 anyátlan-apátlan árva befogadását a trasnistriai táborokból. Mindezen nehézségeken túlmenően a hitközség és tagjai állandó zsarolásnak voltak kitéve. Törvényrendelet kötelezte a rasszista törvények hatálya alatt álló személyeket, hogy súlyos börtönbüntetés terhe alatt ruhabeadást teljesítsenek a hatóságok számára. A gyulafehérvári hitközségnek 140 olyan tagja volt, akiket a közadakozás mentett meg. 1942-ben a tagok 30-as csoportokban voltak berendelve a hitközségbe, hogy állami megbízott előtt nyilatkozzanak az államkölcsön aláírása ügyében. Befizetéseket kényszerítettek ki a háborús rokkantak elhelyezésére szolgáló „palota" számára, amit Antonescu személyesen kezdeményezett (1942). Egy összesítő jelentés szerint 1941—43 között a hitközség, illetve tagjai hasonló célokra mintegy 10 millió lejt fizettek be. Nem hiányoztak a megalázó intézkedések sem. így pl. 1943 áprilisában Paneth Sámuel szefárd rabbit lakásából utcára tették, mivel az épületet mondvacsinált okok alapján lefoglalták. Betiltották a kóserhús forgalmát is. A gyulafehérvári zsidóság felett ott lebegett a teljes kitelepítés veszélye. Antonescu a transnistriai deportálások végeztével 1942-ben a dél-erdélyi zsidóság deportálását tűzte napirendre. Végrehajtásra azonban nem került sor, egyrészt a belső ellenállás — amelyben Elena anyakirálynő jelentős szerepet játszott •—, másrészt a külföldi tiltakozás, főképpen a pápai nuncius és a svájci követ fellépése nyomán. Érdekes, hogy a hitközség irataiban e súlyos kérdés nem szerepel, mivel a készülő végrehajtás előkészítését állami vonalon végezték. A hadi helyzet kedvezőtlen alakulása miatt a kérdést levették a napirendről, sőt engedélyeztek bizonyos kivándorlást is. A gyulafehérvári hitközség a fenti nehézségek ellenére gondját viselte hagyományos tevékenységének is. A hívők létszámának növekedése szükségessé tette segédrabbi al42