Levéltári Szemle, 53. (2003)
Levéltári Szemle, 53. (2003) 1. szám - KILÁTÓ - Sipos András: A Marseille-ben rendezett XXXVI. Nemzetközi Levéltári Kerekasztal Konferencia / 41–45. o.
világszerte érték, egybeestek olyan mélyreható társadalmi-politikai változásokkal, amelyek a levéltárak szerepét eleve átértékelték. Gennagyij Boriak, az Ukrán Levéltárak Állami Bizottságának igazgatóhelyettese például úgy látja: noha a levéltárak megnyíltak, és használóik köre összehasonlíthatatlanul szélesebb és sokszínűbb a korábbinál, országa közvéleménye változatlanul hajlamos azokat felesleges papírtömeget örzö, öncélú intézményeknek tekinteni, miközben mindenki elvárja, hogy a számára szükséges információt azonnal szolgáltassák. Azok a csoportok, amelyek a politikai harc fegyverét látják a levéltári anyagban, egyáltalán nem törődnek saját szervezeteik anyagának megőrzésével. A tudományos kutatók részéről nagy nyomás nehezedik a levéltárakra jól használható segédletek, informatikai háttér biztosítása iránt, és nemigen hajlandók méltányolni azokat a nehézségeket, amelyek az öröklött állapotokból, a továbbra is vészes alulfinanszírozottságból, a személyzet és felszereltség hiányából fakadnak. Ráadásul a levéltárak sok évtizedes zártságának ellenhatásaként korlátlan hozzáférésre tartanának igényt az ott őrzött dokumentumokhoz. A fenntartók és a közvélemény levéltárakkal kapcsolatos beállítottságának változása természeténél fogva hosszabb távú folyamat, nincs szinkronban a politikai, intézményi környezet gyors változásaival. Ugyanez igaz maguknak, a levéltárosoknak a mentalitására és identitására is — derült ki Körmendy Lajos referátumából. A Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese ezt a magyar levéltárügy példáján igyekezett szemléltetni. Korszerű levéltárügy csak demokratikus viszonyok között fejlődhet ki, ahol súlya van a dokumentumok jogbiztosító szerepének, és fontos érték az intézmények átláthatósága, a közfunkciót viselők felelőssége tetteikért. A diktatúra viszonyai eleve leértékelték a jelenkori iratanyaggal való foglalkozást, a levéltárosok nem érezhették hogy tevékenységük jelentős az állampolgári jogok biztosítása és a társadalmi nyilvánosság szempontjából. Ez fenntartotta az öröklött „történész-levéltárosi" mentalitás uralmát, miközben a levéltárakat „kifelé" kizárólag mint régi iratok őrzőit jelenítette meg. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a szakma nehezen, nagy késéssel reagált/reagál a tömeges irattermelés és az informatika által teremtett új helyzetre. A mentalitásváltás jobbára csak az utóbbi évtizedben kezdett kibontakozni. Ennek fontos ösztönzője volt, hogy a dokumentumok jogbiztosító értékének helyreállítása felértékelte a levéltárak szerepét. Magam Körmendy Lajos fejtegetéseit annyiban vitattam, hogy a szükségszerű mentalitásváltás nem feltétlenül a levéltárügyet a történettudományhoz fűző szálak elszakítása révén történhet, amely kapcsolatok Magyarországon (illetve a Monarchia utódállamaiban) kétségkívül szorosabbak, mint számos, fejlett lévé kárüggyel rendelkező országban. Ezt a fiatal levéltáros-generáció jelentős része is megőrzendő értéknek tekinti, nem pedig olyan tehertételnek, amelytől meg kell szabadulni ahhoz, hogy „igazi" levéltárossá legyünk, és olyan kettős identitást alakít ki, amely a levéltárügy és a történettudomány számára egyaránt termékeny. Egyöntetű tapasztalatként fogalmazódott meg ugyanakkor a konferencián, hogy a levéltári anyag történeti értékének bemutatása és hangsúlyozása önmagában kevés. Ha a levéltárak egyoldalúan csak erre összpontosítják erőfeszítéseiket, aligha kerülhetik el az információs társadalom perifériájára szorulást. Mind a fenntartókat, mind a közvéleményt speciális, rájuk szabott módszerekkel kell meggyőzni arról, hogy a levéltár valóban őket, s nem csupán a múlt búvárainak szűk körét szolgálja. A fenntartók és döntéshozók számára az a meggyőző, ha a levéltár ténylegesen betölti a hivatal 43
