Levéltári Szemle, 53. (2003)

Levéltári Szemle, 53. (2003) 4. szám - MÉRLEG - Márfi Attila: "Múltunk építőkövei...". Szerkesztette Csurgai Horváth József, Kovács Eleonóra. Székesfehérvár, 2001. / 54–59. o.

Összegzésként a szerző megállapítja, hogy Szent István a Nyugat és Bizánc, illetve Kijev és Itália kereszteződésében kiépült magyar államrend szilárd alapjait teremtette meg. Az ezt követő tanulmány, Zsoldos Attila Ispán és vitéz címmel Szent István törvényeinek szövegét vizsgálva a korabeli társadalmi viszonyokról ad elemzést. A törvényszövegek olvasásakor a filológiai megközelítés része, hogy a társadalomtörténet szempontjából fontos kifejezéseket és értelmezésüket is elvégezze a vizsgálatot végző történész. Ebből kiindulva a szerző két leggyakrabban előforduló ilyen kifejezés a comes (ispán) és a miles (többnyire vitézként fordítják magyarra) értelmezése során felmerült kérdésekre keresi a választ. Az ispán tisztséget elemezve kifejti, hogy leggyakrabban az ispánság élén álló tisztségviselőként fordul elő a törvényekben. De ezt a kifejezést tulajdonképpen az Árpádok alatt számos vezető pozícióra alkalmazták, mint pl. a palota, a sókamara, vagy a pénzverő ispánja. A törvények az ispán kifejezést magára a tisztségre értelmezték, de egy meghatározott társadalmi rétegre is. Ugyanez állapítható meg a miles-vitéz fogalmi körökre is. Ugyanakkor a törvényekben kétféleképpen értelmezik a miiest, egy részüket szabadnak, míg másik részüket szolgarendűnek feltüntetve. Ennek érzékeltetésére a comes és a miles közötti viszonyok alapeseteit taglalja a szerző a törvényekből vett idézetekkel. A miles összetett megközelítését a vendég, azaz hospes jogállásával is egybeveti, mint ahogy a servus (szolga)-miles kapcsolattal is. Analóg párhuzamot viszont a liber (szabad) jogállásúakkal szemben sem lehet egyértelműen alkalmazni. Végül a szerző megállapítja, hogy Szent István törvényei szerint a miles fogalmat csak egy bizonyos társadalmi csoportra alkalmazták, arra a középrétegre, akiket a szabad katonáskodással hoztak összefüggésbe. A következő három tanulmány az 1997-ben megtartott Aranybulla Emlékülésen is elhangzott előadások írott változata. E szerkezeti egység Érszegi Géza Hét példányban megírattak. Az aranybulla szövegének hagyományozása c. tanulmányával kezdődik. Az 1222-ben, II. András által kibocsátott Aranybulla, vagy, ahogy a szerző fogalmaz, társadalmi szerződés célja, hogy az uralkodói hatalmat megerősítse, illetve a különböző társadalmi rétegek követeléseit szavatolja. így jött létre 1215-ben Angliában a híres Magna Charta Libertatum is. Bár az Aranybulla ma is ismert és hivatkozott forrás, eredeti példánya, és maga az aranypecsét nem ismert. Ezt az ellentmondásos helyzetet oldja fel Érszegi Géza azzal, hogy az oklevelezési gyakorlatot és a hitelesítés bevált módszerének, a pecsét alkalmazásának ismertebb eljárásait is vázolja. Kifejti, hogy a bulla kiadása körüli években több olyan oklevelet is kiadtak, amelyeket arany pecséttel hitelesítettek, valószínűsíthetően az 1222-es oklevél mintájára. Az eredeti Aranybullának hat ún. „másodlata" létezett. Igen rövid időn belül, 1231-ben módosították az Aranybulla szövegét, és az eredeti okmány így érvényét vesztve, könnyebben elkallódhatott, bár az eredeti szöveget 1351-ben Nagy Lajos király új dekrétumában megerősítette. Cikkelyeit ezt követően saját határozataik kinyilvánításakor Zsigmond (1397), I. Ulászló (1440) és Mátyás király is alkalmazta. Az Aranybulla megerősítését a szerző két alapvető indokkal hozza összefüggésbe: Egyrészt a koronázási eskü letétele, másrészt az új uralkodónak meg kellett erősítenie elődeinek rendelkezéseit ahhoz, hogy érvényben maradjanak. A kultúrtörténeti áttekintést is nyújtó szintézist Zsoldos Attila Igaz szolgálattal szerzett bírtok c. tanulmánya követi, amely az Aranybulla 17. cikkelyét elemzi a királyi birtok adományozásának és öröklésének lehetőségeiről. Habár e cikkelyt az 1231. évi megújításkor kihagyták, mégis jelen volt továbbra is a magyar törvényalkotásban. A 56