Levéltári Szemle, 53. (2003)
Levéltári Szemle, 53. (2003) 1. szám - Érszegi Géza: Levéltáros portrék – más szemmel / 31–35. o.
Elnézést kérek, ha mindez közhelyek puffogtatásának tűnik, de úgy gondoltam, körül kell járnom azt a témát, amit címül adtam: Levéltáros portrék — más szemmel. Hogy a levéltári munkánkat mennyire végezzük lelkiismeretesen, azt a munkatársak így vagy úgy meg tudják ítélni. Hiszen azt a munkát, amit egyikünk nem végez el vagy nem kellő színvonalon, az óhatatlanul a többiekre hárul. Ami azonban ezen túlmutat, az az, miként ítéljük, látjuk és láttatjuk a munkánkat a köröttünk lévő társadalommal. Nagy levéltáros elődeink azok sorából kerültek ki rendre, akik összhangba tudták hozni a levéltári rendeltetés, a levéltáros hivatás kettősségét: őrizni az anyagot, és kutathatóvá tenni. Hogy miként vélekedik legjobbjainkról a külvilág, arra vonatkozóan megpróbáltam kapaszkodót keresni. A levéltári munka legközvetlenebb haszonélvezője kétségtelenül a történettudomány. Se szeri se száma azoknak a levéltárosoknak, akik pályájuk egy-egy szakaszát a történettudomány müvelése terén folytatták, és ezért aligha tűnik eléggé objektívnek a levéltáros társadalom megítélése a történettudományi munkák alapján. Egy a történettudománnyal rokon, ám vele mégsem annyira szimbiózisban élő tudományterület, az irodalomtudomány. Forrásait csak részben veszi levéltárakból, és ritka az a levéltáros, aki irodalomtörténeti pályára téved. Ezért úgy gondolom, e tudomány művelői némileg más szemmel tekintenek ránk. Hogy kik azok a levéltárosok, akik az irodalomtudomány területén is megálltak a helyüket, ott is említésre méltónak találtattak, arra remek apropóul szolgál a nemi, ^en megjelent Új Magyar Irodalmi Lexikon? A Lexikon számítógépen is forgatható CDROM-os változata viszonylag gyorsan elérhetővé teszi számunkra, kiket is tart számon egy irodalmi lexikon a levéltáros társadalomból. A mintegy két és félszáz levéltáros közül szinte találomra — engedtessék meg nekem e szubjektivizmus — néhányat kiválogattam, és a leírások alapján próbálok rájönni arra, mi tette arra alkalmassá őket, hogy pályájukat bemutassa egy irodalmi lexikon. A válogatásom alapja, mint mondtam, szubjektív, a köre azonban kijelölhető: azokra a levéltárosokra irányítom ez alkalommal a reflektorfényt, akik a diplomatikai levéltárhoz valamiképpen kötődtek. Kétségtelen: közöttük a legkalandosabb pályát egyik elődöm, Óváry Lipót futotta be. Veszprémben született 1833-ban és Budapesten halt meg 1919-ben. A lexikon minősítése: történész, levéltáros, író. Részt vett az 1848-49. évi szabadságharcban, 1850-től Bécsben volt egyetemi hallgató, 1856-tól Pesten újságíró, a Délibáb munkatársa, 1859-ben az Aradi Híradót szerkesztette. 1860-ban Olaszországban harcolt, 1861-től Nápolyban élt. Hazatérve, 1876-tól az Országos Levéltár tisztviselője, 19041908 között főigazgatója, ahogy akkor nevezték: főlevéltárnoka. 1892-től akadémikus. Főleg a magyar történelem itáliai forrásainak gyűjtésével, az olasz-magyar diplomáciai kapcsolatokkal foglalkozott. Óváry Lipót utóda a Harkácson 1849-ben született és Budapesten 1924-ben elhunyt Tasnádi Nagy Gyula. A Lexikon minősítése szerint ő is levéltáros, történész. 1867-től a budapesti, 1870-től a müncheni egyetem hallgatója. 1877-től az Országos Levéltár tisztviselője, 1908-1913 között főlevéltárnoka, azaz főigazgatója, 1892-től akadémikus. 1899-1908 között a Magyar Történelmi Társulat titkára és a Századok szerkesztője. Utóduk az a Csánki Dezső, aki Füzesgyarmaton 1857-ben született és Budapesten 1933-ban halt meg. Ugyancsak történész, levéltáros. 1881-től az Országos Levéltár 4 UMIL CI>-ROM változat. Fel. szerk.: BARTÓK ISTVÁN. Bp., 2000 32
