Levéltári Szemle, 53. (2003)
Levéltári Szemle, 53. (2003) 3. szám - Gecsényi Lajos: A magyar levéltárak és az Európai Unió / 3–8. o.
Márpedig a regionalitás az Unió létének egyik sarkkövét jelenti. Aligha van annál kézenfekvőbb, hogy Magyarország, Ausztria, Szlovénia, Szlovákia, Csehország részvételével — esetleg Románia bevonásával — megkezdődjék az európai és a nemzeti kulturális örökség részét képező, közös történelmi ismérvek által meghatározott levéltári anyag modern eszközökkel történő feldolgozása és minél szélesebb körben való hozzáférhetővé tétele. Az ilyen típusú együttműködésre a magyar levéltárak egyébként már eddig is számos helyi jellegű példával szolgáltak, nyugodtan mondhatjuk, hogy nincsenek hátrányban egyetlen országgal szemben sem, sőt bizonyos helyzeti előnnyel is rendelkeznek. Utalunk pl. Baranya, Zala, Vas, Győr-Moson-Sopron, Komárom, HajdúBihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg különböző szintű kapcsolataira, amelyek közül nyíregyházi kollégáink kezdeményezése közös segédletek kiadására különösen példamutató. A történeti adottságok természetesen nem csupán a határ menti megyék számára teszik lehetővé az ilyes fajta összefogást. így pl. Tolna megye az, ahol a német vonatkozások szinte „kínálják" a projekteket — az állományvédelemtől a német nyelvű írásbeliség vizsgálatáig — pl. a Baden-Wiirttemberg szövetségi tartománnyal történő együttműködésre. Érdemes ezeket a témákat alaposan körbejárni, kidolgozni, még akkor is ha megvalósításukra nem azonnal kerül sor. A magyar levéltárügyben a pozitívumok mellett van azonban néhány olyan kérdés, amelynek megoldása éppen az uniós csatlakozás fényében kap különös hangsúlyt. Közülük négyet szeretnék kiemelni. Az első a levéltárosok — évtizedek óta vitatott — önazonosságának problémája, ami a levéltári munka és a történettudomány müvelése közötti látszólag feloldhatatlan ellentétben ölt testet. Ismert tény, hogy a közép-európai országok egy részében történelmileg miként fonódott össze a 19. században a levéltári anyag gondozása és a történeti kutatómunka. A levéltáros-történészek tagadhatatlanul számottevően hozzájárultak az intézményrendszernek a tudományos-kulturális szférába történő integrációjához, egyúttal gyarapították a történettudományt. Ez a hagyomány napjainkban is jelentősen hozzájárulhat a levéltári munka színvonalának jobbításához, az intézményrendszer társadalmi tekintélyének, elfogadottságának erősítéséhez. Elvetése, felszámolása tehát nem célszerű, még abban az esetben sem, ha az EU más tájain •— más előzmények alapján — „vegytiszta" levéltárosokról álmodnak. Annál kevésbé is van erre lehetőség, mert a hazai levéltárosok munkajogi feltételrendszere — az ún. kutatónap intézménye, a tudományos minősítés előmeneteli preferálása — kifejezetten támogatja ennek a szokásnak a továbbélését. Az viszont, hogy szakmai érvek alapján jogilag világosan kifejezésre juttassák, miszerint „a munkahelyen kívül eltöltött munkaidő" (kutatónap) a levéltári feladatrendszer szerves és számon kérhető része, már csak azért is kívánatos lenne, mert egyértelmű megvilágításba helyezné a levéltári anyag gondozása és történeti feltárása közötti megkerülhetetlen alá- fölérendeltségi arányokat. Nem elválaszthatatlan az identitás kérdésétől a képzés. Szembe kell néznünk azzal, hogy a klasszikus, a történeti segédtudományokra épülő, egyetemi szintű oktatás, amely lassan egyedülálló lesz a kontinensen, alapos tartalmi megújulás, korszerűsítés nélkül aligha felel meg a jövőben a közlevéltárak igényeinek. A 20. századi kormányzat- és intézménytörténet, a közigazgatási jog, a „tömegiratok", a (levéltári) informatika, az állományvédelem, a modern iratok forrásközlésének alapos ismerete elengedhetetlen követelménnyé vált valamennyi intézményben. Egy ilyen frissítés adhatna alapot a 7
