Levéltári Szemle, 53. (2003)

Levéltári Szemle, 53. (2003) 2. szám - MÉRLEG - Csóti Csaba: Trezor. A Történeti Hivatal évkönyve 2000–2001. Szerk.: Gyarmati György. Bp., 2002. / 77–79. o.

Gábor mellőzésével kézbe vennék. Noha a tanulmány pikantériája, hogy nem Péter „fényes éveiről", hanem az azt megelőző életszakaszról, a gyermekkorról, leginkább azonban a fiatal Péterről, az illegális kommunista mozgalomban eltöltött évtizedekről szól. Pontosabban arról a két világháború közötti „kis KMP történetről", amit eleddig aligha kerestek és találtak — akár a korszakkal foglalkozók is — az elmúlt évtizedek „hivatalos" párttörténetének többnyire unalmas és magyartalanul megírt köteteiben. Péter Gábor „csikóéveinek" kíméletlen forráskritikával megírt története egyrészt megalapozza az ÁVH vezetőjének „nagy korszakára" vonatkozó kutatásokat, másrészt számos közkézen forgó legendát is eloszlat, minek köszönhetően a tanulmányt olvasva valóban egy ember politikai fejlődését kísérhetjük nyomon, anélkül, hogy a későbbiek ismeretében is, „démonizálódna" személyisége. A tanulmány kétségkívül legkényesebb és leginkább spekulatív, a tudatalatti és a verbális kommunikáció összefüggését (is) vizsgáló fejezete: Péter Gábor eddig is vélelmezett GPU-s beszervezése, amely valószínűleg még további kutatásokat és vitákat fog indukálni. Abban mindenesetre egyet kell értenünk a szerzővel, hogy amennyiben a „magyar Dzerzsinszkif valóban tagja volt a szovjet titkosszolgálatnak, ez a korabeli kommunista mozgalomban sem különösnek, sem meghökkentőnek nem tekinthető, sokkal inkább az adott hatalmi-ideológiai struktúrából következő — a maga idején jól konspirált — tényként értékelhető. A kötet indító tanulmányához szervesen kapcsolódnak Baczoni Gábor és Müller Rolf munkái. Míg Baczoni részben Péter Gábor élettörténetét folytatja, Pár(t)viadal c. tanulmányában, addig Müller a politikai rendörség(ek) 1945-1962 között készített hivatalos tájékoztató jelentéseit — elsősorban strukturális szempontból — vizsgálja. Baczoni Gábor munkája kétségkívül érdekfeszítő olvasmány, hiszen az 1945—1946ban formálódó kommunista politikai erőszakszervezetek szervezéséhez és irányításának történetéhez szolgáltat érdekes adatokat és színvonalas értelmezéseket. Tanulmánya leginkább érdekfeszítő részének azonban nem a „két nagy", Péter Gábor és Tömpe András „pártviadalának" ismertetése tűnik, hanem egy nyíregyházi rendőrfogalmazó beadványa. A Józsa András által szignált vízió a kezdettől fogva mindent és mindenkit megfigyelő politikai rendőrségről. Ha nevezett nem csupán egy „stróman" volt — közelebbi információt nem tudunk meg róla és további sorsáról —, akkor az elaborátum meggyőzően reprezentálja, hogy milyen mélységesen beivódott a korabeli beosztott tisztviselői közgondolkodásba (is), az intolerancia, a rendőri eszközök kizárólagosságában hívő hatalomfelfogás. E gondolatot továbbfüzve pedig ezúttal is felvethető, hogy mennyire leegyszerűsítő az az álláspont, illetve történelmietlenek azok az 1945-1949 közötti korszakról született értékelések, melyek — elsősorban a későbbi események ismeretében —, hajlamosak pusztán „a demokraták" és „a kommunisták" közötti, szembenállásról és harcról beszélni. Meg kell azonban jegyezni azt is, hogy — különös tekintettel a tanulmányban közölt forrásrészletek terjedelmére — szerencsésebb lett volna, ha Baczoni az általa a törzsszövegben idézett dokumentumokat teljes terjedelemben vagy részben kivonatolt formában forrásközlésként jelenteti meg, elemzéseit, értékeléseit pedig külön bevezető tanulmányban tette volna közzé. Ahhoz hasonlóan, ahogyan ugyanebben a kötetben Cseh Gergő Bendegúz és Krahulcsán Zsolt forrásközleményei esetében tapasztalhatjuk. Cseh Gergő Bendegúznak az 1956. évi forradalom tizedik évfordulója kapcsán készített állambiztonsági jelentéseket bemutató forrásközlése és bevezető tanulmánya a 78