Levéltári Szemle, 52. (2002)
Levéltári Szemle, 52. (2002) 1. szám - PORTRÉ - Erdélyi Erzsébet: Egy örökifjú levéltáros: Beszélgetés Borosy Andrással / 49–53. o.
dolgoztam egy évet. Itt már legalább enni kaptunk, nem ugyanazt, mint a bányászok, de legalább megfelelő mennyiséget. Négy hónap alatt 62 kilóról 79-re gyarapodtam, miközben dolgoztam a bányában. Igaz, nem a legnehezebb munkát kerestem, mert nőtlen emberként az anyagiak nem igen érdekeltek. Máig is tisztázatlan körülmények miatt 1953-ban elvittek Vácra, egy debreceni barátomról kérdezgettek. Én nem tudtam mondani semmit. De végül is ott felejtettek. Három hónapig voltam magánzárkán, majd kivittek a tatabányai szénbányába, ott bányászkodtam egészen szabadulásomig, 1956. április 30-ig. > Eközben semmiféle szellemi tevékenységet nem folytatott? > De igen, olvasni lehetett. Márianosztrán ugyan nem, mert a könyvtárat elvitték Kalocsára a női rabokkal együtt, de a bányákban lehetett vásárolni saját pénzen a frissen megjelent könyvekből, elsősorban klasszikus irodalmat. Két sorozat volt: a világ klasszikusai és az orosz klasszikusok. Ott szerettem bele például Balzacba, Tolsztojról nem is beszélve. De olyan történelmi müvek is előfordultak, mint az akkoriban megjelent Kosáry-féle bibliográfia első kötete. Időnként még újságot is lehetett járatni, a Nemzeti Sportot mindig, de alkalmanként a Szabad Néphez is hozzájutottunk, amiből azért valamit meg lehetett tudni a világ dolgairól. > A szabad világgal milyen volt aztán szembesülni? Hogy alakult egy börtönviselt fiatalember sorsa a továbbiakban? > Furcsa volt nekem, hogy a barátaim estélyt mertek rendezni az Arany Bikában szabadulásom tiszteletére. Aztán fizikai munkásként elhelyezkedtem a Budapesti Sütőporgyárban, ahol többféle édességet is gyártottak. Jó pár fogam bánja azt a hét évet, amit ott töltöttem. P Ezek szerint „ ott hagyta a fogát", és nem a börtön-megpróbáltatások alatt. > Igen jól éreztem ott magam, az is mutatja, hogy kétszer nősültem meg onnan. Az első feleségem szegény szívbetegségben meghalt. Andics Erzsébet nem is gondolta, hogy milyen jót tett, mert ilyen feleségem biztos, hogy nem lett volna, mint Marika, a mostani, ha nem kerülök a gyárba. Alig volt ott férfi, és a lányoktól érdekes történeteket hallottam. Elmesélték például, hogy amikor Sztálin meghalt, akárcsak a többi munkahelyen, a művezető itt is elrendelte a két perces néma gyászt, de így figyelmeztette az asszonyokat és lányokat: „Aztán nehogy röhögjön itt nekem valaki!" Realista lehetett ez a művezető. Én olyan levéltárosnőről tudok, aki idegösszeomlást kapott a sírástól, annyira sajnálta Sztálint. P Hogyan fogadta az 1956. évi forradalom kitörését? > Éppen benn voltam a gyárban, és némileg meglepett. Lelkesedtem érte, de részt venni benne nem akartam, mert mint nemzetközi politikával és katonai dolgokkal foglalkozó ember, biztosra vettem, hogy a szovjetek nem hagyják annyiban a dolgot. November negyedike előtt aztán már kezdtem magam szégyellni, mert akkor úgy nézett ki, hogy mégis győznek a forradalmárok. 1963-ban aztán Szabó István javaslatára Ember Győző elintézte, hogy kinevezzenek az Esztergomi Állami Levéltárba segédlevéltárosnak. Egy év múlva innen az Országos Széchényi Könyvtárba kerültem mint szakozó könyvtáros. 1965 óta vagyok a Pest Megyei Levéltár levéltárosa, majd főlevéltárosa. Szerettem ezt a munkát, különösen a heti egy kutatónapnak örültem, mert akkor folytathattam a tudományos tevékenységemet, de szerettem a kiszállásokat is. Az irattárak ellenőrzése révén eljutottam a megye több járásának minden helységébe. P Ön nagy utazó hírében is áll, komoly körutakon jár szinte minden évben. > Szeretek utazgatni, nemrégiben például a most Baselben élő gyógyszervegyész fiunk meghívására hat hetet Párizsban tölthettünk, három hetet pedig Brüsszelben. Több utazást tettünk Német-, Francia-, Olasz- és Lengyelországban, Ausztriában, Svájcban, Csehországban, Szlovákiában és Erdélyben. 52
