Levéltári Szemle, 52. (2002)
Levéltári Szemle, 52. (2002) 3. szám - Szögi László: A magyar levéltárak nemzetközi regionális együttműködése / 48–55. o.
ország területének kétharmadával együtt az utódállamokhoz került a magyar levéltári anyag tetemes része és megoldatlan volt a közös birodalmi forrásanyag sorsa is. A szomszédos országok többsége a forrásanyag tekintetében Magyarországgal ellenérdekűvé vált. Szakmai kifejezéssel élve a pertinentia elvének alkalmazásában voltak érdekeltek, míg a két vesztes hatalom, Ausztria és Magyarország a provenientia elvét fogadta el. Nem véletlen, hogy e két ország 1926-ban egy, az európai gyakorlatban szinte példátlan és immár háromnegyed évszázada működőképesnek bizonyult egyezményt tudott aláírni a Bécs melletti Badenben, amelynek keretében létrejöttek a ma is meglévő bécsi magyar katonai és polgári levéltári delegátusi intézmények. A Badeni Egyezmény értékelése ezúttal nem célunk, de mégis ki kell jelentenem, hogy ez a nemzetközi szerződés a magyar — és tegyük hozzá az osztrák — kultúrpolitika Európa számára is példamutató alkotása. A második világháború után az 1947. évi párizsi békeszerződés Magyarországot levéltári anyagok átadására kötelezte Jugoszlávia és Csehszlovákia viszonylatában, de a rendelkezések végrehajtására különböző okok miatt csak 1956 után került sor. A jugoszlávokkal 1958-ban kötött egyezményt 1960-ban realizálták, de a jugoszláv fél is adott át hazánknak kisebb iratsorozatokat. A csehszlovákok előbb 1960-ban, majd 1967ben kaptak/e/v/í/e'A:/ provenienciáju iratokat hazánktól. A háború utáni egyezkedéseket az 1968 márciusában Tátralomnicon megkötött levéltári megállapodás zárta le, amikor Magyarország és Csehszlovákia lényegében iratsorozatok cseréjében egyezett meg. Magyarország a garamszentbenedeki konvent hiteleshelyi levéltáráért megkapta a budai káptalan és a székesfehérvári keresztes konvent Pozsonyban őrzött iratait. A magyar levéltáraknak, hazai történettudománynak alapvető érdeke volt, hogy a szomszédos országokban őrzött, magyar eredetű levéltári anyagokról megfelelő információkkal rendelkezzék és az iratokhoz hozzájusson, és azokról lehetőség szerint másolatokat készíthessen. Szerencsére ez az érdek nem egyoldalú, hiszen ezen országok levéltárosai és történészei ugyanebben érdekeltek a magyar levéltárak viszonylatában. E kölcsönös érdekeltséget legfeljebb a politika zavarhatta és zavarhatja meg, de a '60-as, '70-es, '80-as években az egy politikai táborba tartozás kedvező feltételeket biztosított e kölcsönös érdekek érvényesítésére. Véleményem szerint a rendszerváltás előtti negyedszázad talán legsikeresebb levéltári kezdeményezése volt az a hungarica-kutatás, amelyet a Magyar Országos Levéltár irányításával szinte az egész levéltáros szakma végzett főleg a szomszédos országok archívumaiban és eredményét a MOL Filmtárába került többmillió filmfelvétel tanúsítja. Tegyük hozzá: e kutatások és látogatások eredménye az erősödő intézményközi és személyes szakmai kapcsolatok fejlődésében is megmutatkozott. A '70-es években még a levéltárosképzést végző magyar és szlovák egyetemek közötti hallgatói cserére is sor került, amire utána évtizedekig nem volt példa. A Könyvtáros Egyesület keretében először szekcióként újjáalakuló Magyar Levéltárosok Egyesülete már közvetlenül a rendszerváltás előtt megkezdte a nemzetközi kapcsolatok szervezését és 1986. évi rendezvényére már két osztrák előadót hívott meg. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Magyar Országos Levéltár természetesen e korszakban is részt vett a nemzetközi levéltári szervezet munkájában és képviselői ott voltak ezek rendezvényein, sőt 1963-ban Magyarország adott helyet a VIII. Nemzetközi Levéltári Kerekasztal Konferenciának (CITRA), ami akkor a magyar levéltárügy munkájának elismerését is jelentette. 49
