Levéltári Szemle, 51. (2001)
Levéltári Szemle, 51. (2001) 1. szám - DOKUMENTUM - D. Tóth Béla: Gróf Klebelsberg Kunó két levele 1924-ben báró Korányi Frigyes pénzügyminiszterhez az állami színházak támogatásáról / 41–52. o.
hogy ez az intézkedés, — ha igaz volt, amit az újságok írtak — egyik pillanatról a másikra, rendkívül súlyos helyzetbe hozta az érintett intézményeket. Szerencsére azonban csak egy felröppent, megalapozatlan hírről volt szó. Hogy mi is történt valójában azt kíséreljük meg feltárni dolgozatunkban. A pénzügyminiszteri intézkedés előzményeit, körülményeit, a két miniszter levélváltását megőrizte a Pénzügyminisztérium irattára. Klebelsberg és Korányi, e két kiváló férfiú kapcsolatának egy kis szeletére, kultúra-pártoló törekvéseikre világítanak rá a megtalált iratok, de a magyar kultúra két jeles intézménye egyik válságos időszakáról is kibővíthetjük ismereteinket e dokumentumokból. A tervezett költségvetés-csökkentő intézkedést megelőzően egy névtelen levél hívta fel a pénzügyminiszter figyelmét az Operaház körüli anomáliákra. A levél szerzője — a tartalomból ítélve — minden bizonnyal bennfentes lehetett az Operaház ügyeiben. Megállapításai és javaslatai olyanok, hogy azokat csak a belső viszonyokat jól ismerő személy írhatta. A névtelen levél bevezetőjében a szerző megemlítette, hogy: „Miután a hírlapok és képviselők szorgalmazzák az Opera bérbeadását és az óriási deficitre hivatkoznak, félek, hogy a Pénzügyminiszter úr 0 exellenciája végre enged a nyomásnak, a mely esetben az Operaház a bérlő kezén megszűnnék a kultúra temploma lenni és csakis a bérlő érdekét szolgálná." Nem volt alap nélküli a levélíró félelme. A zene szerelmesei, az opera barátai már 1922-től olvashattak az újságokban, hallhattak a parlamenti képviselők hozzászólásaiban olyan gondolatokat, hogy ha bérbe adnák az állami intézményként működő Operaházat, akkor milyen jelentős megtakarításokra tehetne szert az állam. Az állam biztos bevételhez jutna, kiadásai megszűnnének, és hogy az Opera operát játszik-e vagy sem, e pillanattól kezdve ne érdekelje az államot. Az ettől való félelmet a levélíró is megfogalmazta: „Gyermekkorom óta teljes szívemmel csüngök az Operán és reszketek a gondolattól, hogy a művészetnek ez a felszentelt csarnoka kufár kezekben a kultúra kriptájává válhatna. Azért azt hiszem, hogy a deficit tetemes apasztásával vagy egész megszüntetésével a katasztrófát el lehetne kerülni." (kiemelés tőlem — TB) Valószínű, hogy semmi újdonságot nem jelentettek a miniszter számára a deficit csökkentésére vonatkozó szavak, hiszen az egész ország érdeke ezt kívánta. A levélíró javaslatai iskolákkal annak idején, úgyhogy nekem most fő gondomat kell, hogy alkossa, hogy ezen a súlyos helyzeten segítsek. Demokratikus világban nem lehet szem elől téveszteni ezt. A tömegkultúra fejlesztése rendkívül fontos, mert a kultúra demokratizálódásának, a népmüvelés terjedésének meg kell előznie a politikai demokratizálódást. Mégis — mondotta a miniszter — én mindent el fogok követni, hogy az állami színházak nívóját fentartsam. Ezzel szemben azonban a művészeknek is be kell látniok azt a súlyos anyagi helyzetet, amelyet a pénzügyi kormány intézkedései az állami színházak számára teremtettek. A magam részéről minden eszközt meg fogok ragadni, hogy az eredetileg tervezett költségvetési kereteket fenntartsuk és ebben az irányban magam fogok tárgyalni. Hangoztatnom kell azonban újból, hogy nekem, mint szakminiszternek feltétlenül tekintetbe kell vennem a pénzügyi kormány súlyos helyzetét is és támogatnom kell a pénzügyminisztert a szanálás nehéz munkájában." Az interjú megjelenése után már aznapi, esti számában reagált a Százai című lap. Többek között ezt írta, a Magyarországtól átvett interjú kiragadott részleteinek közlése után: „Mondanunk sem kell, hogy a kultuszminiszternek ezek a kijelentései beletörődést jelentenek a pénzügyminiszter tervezett intézkedéseibe. Már pedig ha ez megtörténik, akkor alkalmasint mindkét állami színházunkat, de legalább is egyiket be kell csukni. Hiszen az Opera már az eddigi költségvetési keretek között is csak a legnagyobb nehézségekkel folytathatná működését. Ha a kultuszminiszter enged eredeti álláspontjából és hozzájárul a költségelőirányzat csökkentéséhez — már pedig a fenti nyilatkozat erre enged következtetni — az állami színházaink halálos ítéletét jelenti." 42