Levéltári Szemle, 51. (2001)
Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. szám - Borsa Iván: Identitászavar és levéltárosképzés / 19–28. o.
egyetemi diplomás gyakorlott levéltárosok és államigazgatási tapasztalattal rendelkező jogászok által működtetett, két éves posztgraduális levéltárosképzésnek, ahogy ez a már említett német Archivschule-kben vagy Olaszországban valamennyi „megyei" levéltár által működtetett levéltári intézményben van. Ezt a megállapítást könnyű volt leírni, de kb. 30 évvel előbb (talán?) könnyebben lehetett volna megoldani, mint ahogy akkoriban kellett volna már eldönteni, hogy kilépünk-e a tradicionális és évről-évre jobban elévülő rendszerből vagy sem. A levéltárakról intézkedő levéltári törvényerejű rendeletek ugyan kinyitották ezt az ajtót a levéltárosok előtt, hogy az iratselejtezést a levéltárak ellenőrizhessék, de rá volt bízva az egyes levéltárakra, hogy az illetékességi körükbe tartozó iratképzőkkel tartanak-e kapcsolatot vagy sem. A megyei/városi levéltárak évi jelentéseiben több levéltárnál több évben előfordult, hogy az adott évben végzett kapcsolatfelvételek az egész illetékességi területen nem érték el a működő szervek számának tíz százalékát, vagyis tíz évenként történhetett meg a leendő iratátadóval a kapcsolat felvétel. Ha történetesen egy szervet kétszer kellett meglátogatni akkor ez az arány tovább rosszabbodott. Hogyan kellene ebből a helyzetből kilábalni? Ahhoz előbb el kell dönteni, hogy magunktól tesszük-e meg az első lépéseket, vagy megvárjuk, amíg „Európában" majd előírják nekünk. Ha az erre illetékesek történetesen úgy döntenek, hogy ráérünk arra még, akkor arra kérem őket, hogy legalább olvassák el Ember Győző amerikai beszámolóját a Levéltári Közlemények 1969. évi kötetében. De ha mégis az elindulás mellett döntenek, úgy ne akarják itthon összebarkácsolni a követendő megoldást, hanem a témával már idehaza is foglalkozó és a témát szívesen fejleszteni kívánó 2-3 levéltárost előzetes szakirodalmi tájékozódás után küldjenek ki Németországba és Franciaországba, hogy tájékozódjanak az ott e téren lezajlott eseményekről és a követett megoldás/ok/ról. Az ő tapasztalataikat itthon meg kell vitatni és úgy elindulni. A külügyminisztérium útján történő hivatalos kapcsolatfelvétel helyett azt is jó megoldásnak tartanám, ha a Magyar Országos Levéltár főigazgatója az Európa Tanács levéltárosát meghívná néhány napra és megmutatván a megmutatandókat, felvázolva a jelenlegi records management-nek alig mondható helyzetünket tőle kérnénk tanácsot. (Az sem elképzelhetetlen, hogy a Magyar Országos Levéltár főigazgatója látogatja meg az illetőt.) Idegen nyelvek. Az elmúlt ötven év tapasztalata azt mutatja, hogy az érettségi után az egyetemen elkezdett heti két órás latin-tanulás nem adja meg azt az alapot, amellyel az 1844 előtti iratok megértéséhez szükséges. A probléma nem magyar jelenség. NSZK-beli levéltárosok kb. 30 éve még büszkén emlegették, hogy ők történelem szakra bizony nem vesznek fel egyetemen olyan jelöltet, akinek nincs latin érettségije. Az 1988. évi párizsi Nemzetközi Levéltári Kongresszus kapcsán egy volt NSZK-beli régi kollegával beszélgetve megtudtam, hogy már ők sem tudnak minden esetben ragaszkodni a latin nyelvtudáshoz. Nálunk a német írás- és nyelvismeret is szükséges számos levéltárban, azokban, amelyek a őac/i-korszakból is őriznek iratokat és az egykori német nyelvű városokban. A török írás olvasása és a nyelv ismerete kevés levéltár esetében szükséges, és már hozzászoktunk, hogy ilyen irat esetében a levéltáros az egyetemi török szakon végzettektől kér segítséget. Ez vonatkozik az olyan esetekre is, amikor ritkán előforduló idegen nyelvű, vagy írású irat kerül a levéltáros kezébe. 27
