Levéltári Szemle, 51. (2001)

Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. szám - Borsa Iván: Identitászavar és levéltárosképzés / 19–28. o.

1951-ben lett először komoly vita tárgya, hogy a Levéltár egyetemet végzett dolgozói milyen mértékben levéltárosok és mennyiben történészek. A vitát az robbantotta ki, hogy párthatározat írta elő új egyetemi történelem tankönyvek megírását immár marxista-leninista szemlélettel. A feladatot tulajdonképpen az egyetem bölcsészeti kara és az Akadémia Történettudományi Intézete kapta, de az őket szorító feladat megkönnyítésére a levéltárosokat is szerették volna bevonni a munkába úgy, hogy néhány levéltáros kapjon néhány hónapra fizetett szabadságot a feladat elvégzésére. Ezt a megoldást a Levéltár főigazgatója és e sorok írója mint a Levéltárak Országos Központjának vezetője nem volt hajlandó elfogadni. E vitát követően nyílt és sokszor akut problémává vált, hogy a levéltáros a szorosabb értelemben vett levéltári feladatok mellett munkaidőben történetkutatói munkát is végezhessen, és milyen időkeretben. Csak olaj volt a tűzre, hogy ekkor készült el „steril" magyar közegben (kizárólag szótár segítségével a helyi körülmények ismerete nélkül) az első szovjet levéltári kézikönyv, „a Csernov" magyar fordítása, amelyben a fordító az isztoricseszkij arhiviszt szavakat történész-levéltárosnak fordította. Akkor még nem tudtuk, hogy az európai nyelvek a magyar irattárat és levéltárat egyaránt az Archívum, Archiv, Arhív stb. szóval illetik, és ha meg akarják különböztetni a kettőt, akkor az archív főnévhez jelzőt illesztenek, pl. a horvát és a szerb nyelvben a levéltár hivatalos neve isztoricseszkij arhiv. Az 1950. évi levéltári törvényerejű rendelet megadta a lehetőséget, hogy a magyarországi levéltárak — az akkoriban „szorosabb értelemben vett — levéltári feladatok" felé fordítsák figyelmüket és erejüket. Az iratanyag háború utáni állapota, valamint a minimálisnak vehető nyilvántartása (számbavétel, alapleltár) szinte megkövetelte ezeket. A levéltárak elindultak ezen az úton. Visszatekintve erre a közel két évtizedre, kevésbé érdemeltük volna ki az identitászavaros jelzőt. 1969-ben új levéltári törvény készült, amely a területi levéltárakat a megyék felügyelete alá rendelte. A Levéltári Igazgatóság által kidolgozott tervezetben annak rendje és módja szerint fel voltak sorolva a levéltárak feladatai. A tervezetet előkészítő bizottság tagjaként tapasztalhattam, hogy az előterjesztett feladatsor végére valahol a magasabb régiókban valaki odaírta a „helytörténet művelését" is. Megítélésem szerint, főleg a megyei levéltárak esetében, felbillent a mérleg, de ugyanakkor meggyorsult e levéltárak fejlődése, főleg létszám és anyagi támogatottság terén. Ezekben a levéltárakban megjelentek évkönyvek, helytörténeti tanulmányokkal, és éppen ekkor fejeződött be a levéltárak fond- és állagjegyzékeinek kiadása, de repertóriumok, raktári áttekintő jegyzékek készítése, majd közzététele, ami a levéltári fejlődés következő szükséges fokát jelentette volna, nem került napirendre. Mutatis mutandis ugyanezekkel a problémákkal küszködtek a nagyobb könyvtárak és a múzeumok tudományos munkakört betöltő munkatársai is. Jelenleg törvényben szabályozott megoldás van, amely szerint minden ilyen munkakört betöltő dolgozónak a hivatalos munkaideje nem heti 40, hanem csak 32 óra. Ez stabilizálja ugyan a „heti egy kutatónapot", de nem változtat a levéltárosok európai megítélésén. * * * 25