Levéltári Szemle, 51. (2001)
Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. szám - Borsa Iván: Identitászavar és levéltárosképzés / 19–28. o.
Hatvanegy évvel ezelőtt léptem át először a Magyar Országos Levéltár nem létező küszöbét, hogy mint szakvizsgázott, történelem szakos egyetemi hallgató kiadatlan levéltári anyagból egészítve ki szakdolgozatomat, készítsem el egyetemi doktori disszertációmat. Az eddig leírtakat egyrészt idősebb kollégák elbeszéléseiből, másrészt levéltártörténeti cikkeim érdekében a Magyar Országos Levéltár irattárában végzett kutatásaimra támaszkodva foglaltam össze. A továbbiakat elsősorban a magam tapasztalatára, a külföldi szakirodalomra, valamint a Nemzetközi Levéltári Tanács mikrofilmbizottságának titkáraként, UNESCO megbízásból, külföldi meghívásra, állami kiküldetésben és néhány esetben saját költségen tett útjaimon szerzett ismeretekre, tapasztalatokra támaszkodva foglalom össze. Az 1990 előtti Európa majdnem minden országában (kivétel Albánia, Görögország, Luxemburg és Portugália), valamint Amerika két (USA és Kanada) és Ázsia három (India, Japán és Mongólia) országában szerzett tapasztalatok alapján jutottam el arra az eredményre, hogy mi az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban a levéltárosok identitászavarának az oka. Más országban ugyanis nem találkoztam ezzel a jelenséggel. Egyet kell értenem a marburgi levéltáros iskola igazgatónőjével, hogy ti. ez a helyzet nem eurokonform. (A kolléganő ennél erősebb kifejezéseket használt álláspontja alátámasztására.) * # * Amíg az első világháború után a Monarchia utódállamainak levéltárosai a szétválás okozta levéltári problémákkal voltak elfoglalva, addig Európa többi országának levéltárosai azzal foglalkoztak, hogy a világháború alatt mind a közigazgatás, mind pedig a gazdasági élet és a hadsereg írópapír felhasználása és ezáltal az irattárak növekedése hányszoros volt, és mit lehet és mit kell tenni az egyre növekvő iratáradat levéltári szempontból történő csökkentésére. Ekkor kezdett megfogalmazódni az a felfogás, hogy a levéltáraknak az időben nem csak hátra, hanem előre is kell figyelniük, gondolniuk. Ezért lett a második világháború után létrejött Nemzetközi Levéltári Tanács emblémája a hátra és előre egyaránt néző Ianus-axc stilizált elválaszthatatlansága. A probléma elsősorban a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban jelentkezett és az egyes országokban különböző megoldások születtek a közös cél elérése érdekében, vagyis hogy csak megőrzésre valóban érdemes iratanyag kerüljön levéltárba. Az országok egy részében a levéltár csak a selejtezés szabályozásában, és/illetve ellenőrzésében való jogot kívánta/tudta megszerezni, Franciaországban viszont minden minisztériumban van a Nemzeti Levéltárnak levéltárosa, aki az iratkezelést irányítja és ellenőrzi. A '70-es években Fontainebleau-ban, a NATO-központ részére készült épületekben rendezték be a minisztériumok központi irattárát, ahol a rendezést, a selejtezést már a Nemzeti Levéltár egyik részlege végzi, és valóban csak a megőrzésre érdemes iratokat megfelelő raktári egységekben, raktári jegyzékkel szállítják a Levéltár párizsi raktáraiba. Ez az intézmény az archives intermédiaires (közbeeső, inkább talán köztes levéltár) elnevezést kapta. Gyanítom, hogy e megoldásban szerepet játszott az amerikai egyesült államokbeli records center-ek példája is. Az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Levéltárát 1934-ben alapították. Ez a levéltár hivatott minden szövetségi szerv, intézmény stb. iratanyagának 10-15 év után történő átvételére, ideértve az egyes államelnökök és széles körben megjelölt 23
