Levéltári Szemle, 50. (2000)

Levéltári Szemle, 50. (2000) 3. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Erdmann Gyula: A magyar levéltárügy jelenéről / 46–53. o.

védelméről...) a levéltárügyet főként finanszírozási téren érintette. Igen bonyolult és a számítások alapjául szolgáló összeg kiismerhetetlenségével jellemezhető támogatási rendszer alapjait fektették le. Ugyanis a helyi önkormányzatok közgyűjteményi célokra a két évvel korábban országosan erre fordított összeg 60%-át kapják — ennek kétharmadát a helyi, egyharmadát a megyei (fővárosi) önkormányzatok. Mi végig keveselltük mind a 60%-ot, mind az egyharmadot, hiszen a közlevéltárak jó része megyei fenntartású. Keveselltük az egyébként célszerű minisztériumi támogatási keretet is (a bizonyos 60% 22,5%-a — mi 30-33%-ot kívántunk a KKDSZ-sze] együtt). E 22,5%-nak már tavaly 45%-ra kellett volna emelkednie, ám a hatályba lépését a költségvetési törvények a mai napig elhalasztották. Az viszont megvalósult — igaz, egy év csúszással —, hogy az említett 60% 4%-át szakképzésre kell fordítani és a szakalkalmazottak évente egyszer kézhez vehetik a minimálbér 50%-át könyvek és dokumentumok vásárlására. Ez év január 1jével érvénybe lépett a felsőfokú végzettségű levéltárosok szakmai pótléka is, amely egyenlő a legkisebb közalkalmazotti bér 50%-ával. Az örömbe azonban üröm is vegyült, hiszen a legméltatlanabb helyzetben levő középkádereink, ügyviteli és gazdasági munkatársaink lemaradása fokozódik. Az 1997. évi kulturális törvény pozitívuma, hogy végre előírta a szakfelügyelet működtetését és állományvédelmi tárcakeretet biztosított, amit pályázati úton osztanak szét. A kormány ezzel elismerte, hogy a levéltárakhoz közvetlenül eljutó minisztériumi és önkormányzati támogatás elégtelen. A pályázati pénzek (beleértve az Nemzeti Kulturális Alapprogram adta forrásokat is) jól jönnek; nélkülük állagvédelemről, kiadványok megjelentetéséről, az egyesületek működéséről, a Levéltári Szemle megjelentetéséről pl. szó sem lehetne. A baj csak az, hogy e pályázati eszközöknek a garantált működési költségek felett kellene belépniük, s nem a minimális szintű működtetés forrásaiként. A finanszírozás ügye már 1996-ban napirenden volt. A tárca már akkor kilátásba helyezte a külön állományvédelmi keretet. Kár, hogy a realizáláshoz két esztendő kellett. Az általunk szorgalmazott normatív rendszert viszont a tárca nem támogatta; érdekes módon a Belügyminisztérium hajlott erre, de természetesen a Pénzügyminisztérium halogatással álcázott elutasítása döntött. Az átgondolt, korrekt normatív finanszírozás létkérdés lenne. Jó példa ehhez a Veszprém Megyei Levéltár számítása, amely szerint 1998-ban az egységes közművelési normatívából a megyei önkormányzat 43 milliót más célra fordított s így a kulturális intézmények az évi 61 milliós kormányzati többlettámogatás töredékét kapták csak meg. Az pedig, hogy az így kezelt közös normatívából mi jut a levéltáraknak, a helyi viszonyok és érdekeltségek függvénye: ez minden, csak nem megnyugtató. (A Veszprém Megyei Levéltár 1998-ban az 1997. évi dologi költségét sem kapta meg!) Ezt jeleztük is Prőhle Gergely államtitkárnak, kérve, hogy az említett kulturális normatíva csak kulturális intézményekre legyen fordítható, és ezen belül az egyes intézmények támogatottsága is címkézve legyen a többéves átlagszámok alapján. A tárca elutasította kérésünket, hivatkozva az önkormányzatok autonómiájára. Később viszont, a jászberényi Érdekegyeztető Tanácsülésen éppen Prőhle Gergely jelezte, hogy fontolgatják a normatívák felhasználásának szigorítását. Folytattuk a munkát a normatív finanszírozás érdekében. Á. Varga László több változatot is kidolgozott munkatársaival. 1996-ban alapos számítások után őrzött iratfolyóméterenként 5500 Ft-ban határozta meg a normatíva alapját. Ez mára legalább 7500 Ft-ot jelent. E normatíva mögött részletes létszámbeli, technikai követel47